Öt hónapja ilyenkor minden percet azzal töltöttünk, hogy a kollégiumi szobánkban ültünk, és a working holiday vízumra való jelentkezésről olvastunk, vagy lent ácsorogtunk, és mindenkinek arról beszéltünk, hogy mennyire elképesztően jó lenne, ha esetleg mindketten megkapnánk. El akartunk jönni otthonról, ki akartunk szakadni a megszokott környezetünkből, a mindennapi problémáinkból, világot akartunk látni.

Most itt vagyunk, ülünk a nappaliban, és arról beszélünk, hogy mennyire jó volt otthon, amikor este 10-kor ha fagyit akartunk, csak lefutottunk a tommarketbe, és vettünk egy egész dobozzal. És ha kitaláltuk, hogy még nincs kedvünk tanulni, csak leültünk egy üveg olcsó borral a szántó-lépcsőre, és rögtön kiderült, hogy másoknak sincs kedve, így aztán reggelig lent maradtunk. Tudtuk, hogy mi hol van és ki kicsoda, nem voltak váratlan akadályok, ott voltak a barátaink, a családunk, mindenünk.

De mi változatosságot akartunk, és majdnem egy teljes évig vártunk arra, hogy ideérjünk. Most pedig, hogy végre itt vagyunk, nem teljesen két hónap alatt majdnem el is felejtettük, hogy mennyire szerencsések vagyunk. Esténként néha még panaszkodunk is egymásnak azért, hogy fárasztó a munkánk, vagy hogy minden nap 2 órát kell vonatoznunk, meg további 2 órát sétálnunk.

Persze, a munka fárasztó, de egyrészt nem fog ártani, ha kicsit testileg-lelkileg megedződünk, másrészt pedig elég jól meg is fizetik.

Persze, napi 2 órát kell vonatozni, de egész úton ilyen kilátással:

És persze, sétálnunk is kell napi 2 órát, de mindezt Új-Zéland fővárosában tesszük, végig az óceánparti sétányon, és át egy olyan hegyen, ahol a Gyűrűk Ura egyik jelenetét forgatták.

Amikor ebbe belegondoltuk, borzasztóan elszégyelltük magunkat, úgyhogy gyorsan lementünk az óceánpartra piknikezni, és megint nagyon örülünk mindennek.