Megint szinte ugyanúgy éreztük magunkat, mint amikor otthonról indultunk el. Ez alatt a két hónap alatt teljesen berendezkedtünk a kis hegyoldali házban, megszerettük a kutyát, akire vigyáztunk, megismertük a szomszédokat, a bolti eladókat, az egész környéket. Aztán egyszerre csak megint össze kellett pakolnunk, és elindulni az ismeretlenbe. Nem mintha nem ez lenne ennek az egész évnek a célja, de kicsit mégis nehéz volt újra otthagyni a már éppen kényelmessé és megszokottá vált életet.

Főleg, hogy vasárnapig maradhattunk a házban, mi pedig szombat délelőtt még nem tudtuk, hogy hova megyünk tovább. Se munka, se szállás, se semmi. Mert persze leginkább csak azokra az állásokra jelentkeztünk, amiket szívesen csinálnánk - ezeket pedig más, nálunk tapasztaltabb emberek is szívesen csinálnák. Véletlenül jelentkeztem egy work for accomodation hirdetésre is; a nagy sietségben nem olvastam el, hogy ezért pénzt nem kapunk, csak szállást. De mivel szombat estére csak ők írtak vissza, hogy mehetünk, hát jöttünk.

És nem is alakulhatott volna jobban. Az út nagyon hosszú, de -természetesen- nagyon szép is volt. Az északi sziget déli részéről jöttünk át a déli sziget közepére. Reggel 9-kor indult a komp, tehát nekünk hajnalban fel kellett kelni. Nem tudom, hogy minden komp ilyen hatalmas-e, de ez valami elképesztően nagy volt. Kávézókkal, éttermekkel, kiülős résszel, beülős résszel, információs pulttal, és ilyen kilátással:

Új-Zéland nem a tömegközelekedéséről híres, így aztán két napig tartott az út. Pictonból (ahol a kompról leszálltunk) először Christchurchbe mentünk, ahonnan egyetlen busz megy csak Hanmer Springsbe, és az is reggel 8-kor, így aztán egy éjszakát ott töltöttünk. Az eddigi hibáinkból tanulva azonban most bementünk egy diákszállóba, ahol én egy 12 ágyas lányszobában, Dani pedig egy 6 ágyas fiúszobában kapott helyet. Ahhoz képest, hogy ez volt Christchurch legolcsóbb diákszállója, ahol tényleg csak egy ágyat kaptunk egy zsúfolt szobában, még saját szekrényünk sem volt, nem volt túl olcsó. Viszont annyira fújt a szél, hogy nem bántuk meg. Christchurch-öt egyébként most építik újjá; 2011-ben egy földrengés során majdnem 200 ember meghalt, és az épületek nagy része összedőlt. Néhányat már teljesen felújítottak és modernizáltak, ami furcsa kontrasztot képez a több száz éves épületek düledező romjaival.

A buszút persze most is gyönyörű volt. Az új-zélandi távolsági buszsofőrök egyben idegenvezetők is; nem tudom, hogy az út végigkommentálása a munkaköri leírásuk részét képezi, vagy csak jókedvükben teszik, de mindenképp jó szokásnak tűnik. A Christchurchbe tartó járaton sokan voltunk, itt a hangosbemondón keresztül hívta fel a figyelmünket a sziklákon napozó fókákra, az út szélén álló kis templomra, a lilás árnyalatú fákra a hegytetőn. A másnap reggel induló buszon viszont csak heten utaztunk (egy amerikai fiú, egy ausztrál bácsi, két kínai néni, egy tajvani férfi, meg mi ketten), így a buszsofőr egymásnak is bemutatott minket, majd végigbeszélgettük az utat. Hanmer Springsbe érve pedig megkérdezte, hogy ki hova szeretne menni, és mindenkit házhoz vitt. Mi persze elfelejtettük felírni a motel címét, a telefonszámát, és még a nevére sem emlékeztünk pontosan. Annyit tudtunk, hogy green-nel kezdődik. Ő kiszállt velünk a buszból, odakísért minket egy információs pulthoz, megvárta, amíg kitaláljuk, hogy pontosan hová megyünk, majd elvitt oda; azt mondta, különben nem tudna jól aludni.