Az étteremhez tartozik egy néhány kilométeres erdei út is, amit végig fiatal művészek szobrai díszítenek. Tizenkét dollárért sétálhatsz rajta végig, a pultnál áruljuk a jegyeket – elképzelésem sincs, miért veszi meg ezeket bárki is. Egy kis ösvényről beszélünk, amelyet egyik oldaláról sem véd kerítés, és egyetlen jegyellenőrt sem alkalmazunk. Mégis mindenki, tényleg mindenki megveszi a jegyet, amivel megintcsak sikerült elérniük, hogy borzasztó embernek érezzem magam.

Szerencsére azonban nem kényszerítettek bele ilyen komoly erkölcsi dilemmákba; az étterem dolgozóinak ingyenes, így aztán nyugodtan hazudhatok magamnak arról, hogy mennyire megvenném a belépőjegyet. Kettőt is.
Mivel a munkám részét képezi, hogy minden vendégtől megkérdezzem, melyik volt a kedvenc szobra, majd egy hozzáértő bólintással azt válaszoljam, hogy az valóban kiváló, úgy döntöttem, egy hét után azért illene tényleg megnéznem.

Néhány szoborról azonnal látszik, hogy művészet.

Néhányról azonnal látszik, hogy modern művészet – kevés esztétikai, de erős (még ha számomra nem is mindig egyértelmű) gondolatébresztő tartalommal.

Néhány viszont túlmutat még a tipikus „-Ezt én is meg tudtam volna csinálni –Igen, de nem tetted” modern művészet kategórián is. Egész úton úgy éreztem magam, mint a MoMA-ban leejtett kesztyűt tiszteletteljesen kerülgető látogatók; elképzelésem sincs, hogy mi szándékos, és mi véletlen, nem tudom megmondani, hogy épp egy komoly társadalmi kritikát, vagy csak egy vandalizmusnak áldozatul esett padot nézek.

Csináltam néhány fényképet, majd körbekérdezgettem, hogy melyik micsoda. Aztán csináltam belőle egy tesztet. Aki az összeset eltalálja, vendégem egy sörre. Komolyan.