Úgy döntöttem, két hét mosogatás bőven elég lesz ahhoz, hogy jobban tudjam értékelni a jódolgomat. Szóval elküldtem a túlzásokkal teli, de még így is gyengécske önéletrajzomat egy matakanai borászat éttermének, akik pincért kerestek. Másnap felhívott Brian, hogy biztosan tudok-e kedvesen mosolyogni a bunkó vendégekre is, szeretem-e a bort, és mikor tudok kezdeni.

Az utolsó konyhalány-napomat egyébként kimondottan élveztem. Kivételesen nem volt zsúfolt az étterem, szóval kimentem sütni magamnak egy pizzát (a konyhán dolgozás előnye ugyanis, hogy ingyen eszel). Közben bejött egy rendelés, és mivel épp senki nem volt ott, úgy döntöttem, hogy pizzaséf leszek. Persze a tészta már előre el volt készítve, nekem csak be kellett tennem egy tepsibe, rápakolnom mindenféle dolgot, és megsütnöm. Aki már látott szendvicset készíteni, el tudja képzelni, hogy nézett ez ki. Aki még nem látott szendvicset készíteni, az képzeljen el egy legalább húszperces műveletet, melynek során minden feltétet tökéletes szimmetriával rendezek el, a kenyérfelület egyetlen négyzetmilliméterét sem hagyva szabadon. Aztán képzelje el ugyanezt pizzával.
Időközben visszaért a George, a főszakács, aki megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, hogy pizzát a vendégeknek. Erre ő pár másodperc gondolkodás után annyit reagált, hogy „Sweet!”, és leült olvasni, hozzátéve, hogy ha kell valami, csak szóljak. Még csak le sem ellenőrizték felszolgálás előtt, hogy nem rontottam-e el valamit.

Mindent a csúcson kell abbahagyni, és azt hiszem, ezzel kimaxoltam a konyhalánykodást; így aztán másnap reggel boldogan indultam el a buszra. Elszoktam már a korán keléstől, és a diákszálló tulajdonosaival való búcsúzkodás is hosszabbra sikerült a tervezettnél (merthogy az imádnivaló olasz pár sütött nekem pogácsát is útravalónak), így aztán kicsit megcsúsztam. Próbáltam sietni, de az összes nyári és téli ruhámmal a hátamon, laptoppal a nyakamban, túrabakanccsal és hálózsákkal a kezemben annyira azért ez nem könnyű. Végül hét perc késéssel érkeztem meg a buszmegállóba, a futás és vánszorgás egy furcsa keverékével. A busz persze megvárt. Nem, nem késett; időben ott volt, és csak rám várt. A buszsofőr már messziről rámköszönt mosolyogva, hogy „Csak nem Miss Bori Bartonhoz van szerencsém?”, majd mindenféle szemrehányás nélkül, csipkelődve megjegyezte, hogy legutóbb még úgy látta a honlapon, hogy a busz indulása előtt 15 perccel kell megérkezni, nem utána öttel. Felszálláskor gyorsan bocsánatot kértem az utasoktól is; egyetlen ingerült arcot sem láttam, egy középkorú nő pedig vigyorogva megtapsolt, aztán rámkacsintott.

Egy másik buszon (merthogy a 60 km-es távolságot legkevesebb három átszállással lehet megtenni – éljen az új-zélandi tömegközlekedés!) pedig elaludtam. Arra ébredtem, hogy a buszsofőr áll mellettem mosolyogva, hogy meggondoltam-e magam az úticélomat illetően, mert ha nem, akkor most érkeztünk meg Warkworthbe.

Innen Matakana még 15 km-re van, és semmifajta tömegközlekedés nem jár arra. Felhívtam hát leendő főnököm, hogy elég sok cuccom van, és ha most nekiállok sétálni, valószínűleg csak az étterem zárása után érek oda, ott lesz-e még. Nem, az már későn van, meg amúgyse sétáljak annyit, holnap szükségem lesz minden energiámra, úgyhogy eljön elém. Nem elég, hogy egyetlen telefonos interjú után megkaptam a munkát, még házhoz is szállít. Már a kocsiban a kezembe nyomott egy üveg sört, hazahozott, bemutatott mindenkinek, és főztek nekem vacsorát, mert nem volt időm bevásárolni.

Azt hittem, majd itt egyedül a világ végén legalább kicsit felkészülök a nagybetűs élet megpróbáltatásaira... Ilyen emberek mellett azonban erre esélyem sincs.