Hokitika nem túl forgalmas hely, és az eső is elkezdett esni. Így aztán nagyon boldog voltam, amikor megállt egy rozoga furgon, és kiszólt belőle egy hosszú ősz hajú bácsi, hogy a következő faluig el tud vinni - ez itt nagyjából 50 km-t jelent. Útközben megemlítette, hogy a házához tartozó teraszt átalakította kávézóvá, én pedig megemlítettem, hogy jól esne egy kávé.

Amikor a "kávézó" szót használta, nem teljesen így képzeltem el. Egy 250 fős faluban lakik, olyan stílusú házban, amilyenhez hasonlót korábban csak a falumúzeumban láttam. Áram van, de ha fűteni, főzni, vagy meleg vízben mosakodni szeretnék, akkor szóljak, és kimegy gyorsan fát aprítani. A vécének nincs ajtaja, a fal félig beomlott az egyik szobában, de majd télre visszarakja, a kávézó pedig két kis asztalból áll, ahol kotyogós kávéfőzőben készült kávét, és (a készlet erejéig) pitét árul. A gyümölcstermesztéstől kezdve a sütés-főzésen keresztül egészen a felszolgálásig mindent ő csinál; a saját kis kertjében, a saját kis konyhájában, a saját kis teraszán.

Ő az az ember, aki túl fogja élni a zombiapokalipszist. Amikor felment a cigaretta ára, ő csak épített egy kis üvegházat, és elkezdett dohányt termeszteni. Kiderült, hogy a sört is magának főzi; én ekkor jutottam el a lelkesedés azon fokára, hogy megkérdezzem tőle, ugyan mégis ideköltözhetnék-e hozzá. "Egy kis segítség mindig jól jön, és a szalmából egész kényelmes ágyat tudunk neked csinálni, ha a pókok nem zavarnak." válaszolta, miközben letett elém egy frissen sült kenyérből készült hatalmas szendvicset.

Így történt, hogy egy napra kertész és dohányszedő lettem. Csak néhány órát dolgoztam, és azt is húszpercenként megszakította olyanokkal, hogy egyek egy kis szőlőt, igyak egy kis teát, és amúgy is, amint elkezdem unni, hagyjam az egészet, majd ő befejezi később.

Ebéd után kiültünk sörözni a falu széli folyó partjára, ahol csatlakozott hozzánk két szomszédja (Leon, akinek egyetlen foga volt, és a többiek szerint még ennél is kevesebb józan pillanata, meg Mickey, aki Matthew McConuaghey Dallas Buyers Club-ban alakított szerepének félelmetesen pontos hasonmása, és aki faragott nekem egy kis pipát ajándékba).
Így négyen ültünk a szőlőlugasok alatt a pipáinkkal, befőttesüvegből ittuk a garázsban főzött sört, és a régi szép időkről beszélgettünk. Najó, közülünk hárman a régi szép időkről beszélgettek, egyikünk pedig csak vigyorogva bámulta a megszokott társaságától szinte minden szempontból teljesen eltérő új barátait. Nem mondom meg, melyikünk volt az.

Pár órával később hazabattyogtunk, szedtünk néhány zöldséget a kertben, sütöttünk vacsorára pitét, és karosszékekbe kucorodva nekiálltunk nézni a western-sorozatot, amit a könyvtárból kölcsönzött ki. DVD-n.