Észre sem vettem, hogy elfáradtam. Pedig de.
Hanmer Springs óta gyakorlatilag minden szállásomat, munkahelyemet, sőt, barátomat is ideiglenesnek tekintettem.
Reggelente azzal a gondolattal ébredni, hogy „Ma este melyik városban aludjak?”, először nagyon felszabadító érzés, és én úgy gondoltam, hogy életem végéig tudnám ezt csinálni. Nem kötődni senkihez és semmihez, mindent megnézni, felfedezni, kipróbálni, elmenekülni a felelősségek elől, és kihasználni minden pillanatot.

Titokban kicsit talán még le is néztem mindenkit, aki ezt megtehetné, de inkább évek óta (önszántából) ugyanazt a megunt munkát csinálja, ugyanabban a kihűlt párkapcsolatban van, és ugyanazokról a korrupt politikusokról panaszkodik.
Rengeteg elméletet gyártottam, hogy miért jobb az állandó változatosság és kiszámíthatatlanság, a gyakori környezetváltozás, és tökéletes függetlenség.

Aztán, mint a legtöbb ilyen elméletről, ezekről is kiderült, hogy azért nem teljesen pontosak. Ha minden reggel az óceánparton ébredsz, egy idő után már csak idegesíteni fog a sok homok. Ha minden nap érdekes új embereket ismersz meg, egy idő után már nem akarsz több nevet megjegyezni. Ha mindig azt csinálsz, amit akarsz, egy idő után jól esne, ha valaki felhívna, hogy siess haza.
És miután tíz hónapja a táskámból éltem, hazaérve a ruhásszekrényem és az ékszeres dobozaim kinyitása is kínosan nagy boldogsággal töltött el.

Szóval tökéletes élet nincs, minden választás valamiről való lemondással jár, mindig kell valami, amit várhatsz, a biztonság és a megszokottság éppen olyan jó tud lenni, mint a kalandok (csak néha cserélni kell, hogy tudd értékelni a másikat is), egyébként meg csináld mindig azt, ami épp boldoggá tenne.
Fú milyen bölcs.