A farm ahol lakom egy szőlőhegyhez tartozik, itt szedik a szőlőt az étteremben árult borokhoz. Minden megvan, amit egy ilyen helytől elvárnánk: a borzasztóan büdös, de barátságosan röfögő disznó, a tyúkokat kergető, állandóan sáros keverék kutya, a rasszista és homofób viccek kifogyhatatlan tárával rendelkező, de a maga egyszerű módján mégiscsak kedves ötvenes farmtulajdonos, a vékony, első ránézésre mogorva, de jobban megismerve igazán szeretetre méltó felesége, a munkában megedződött, agyontetovált, koszos fehér trikós férfiak, a rövidnadrágos, napsütéstől minden nap vörösre égett ír lányok, a bárányok a hegy aljában, és a fák alatt rothadó gyümölcsök mindenfelé a háznak csúfolt kis viskó körül. Imádom.

Furcsa kontrasztot képez az alig három perc sétára lévő munkahelyemmel: a szuperpuccos, csillogó üvegfalú étteremmel. Nem csak, hogy még soha nem dolgoztam ilyen előkelő helyen… Soha nem is láttam még ehhez hasonlót. Az étterem konyhája is minden pillanatban tiszta és fényes, az asztalokat minden reggel frissen szedett, stílusosan elrendezett virágok díszítik, az étterem egyik feléből a kizárólag látványelemként funkcionáló, takaros kis sorokba rendezett szőlőre, a másik feléből egy tavirózsákkal borított tóra nyílik kilátás a mindig tökéletesen tiszta üvegfalakon keresztül, asztalfoglalás nélkül szinte be sem engedünk senkit, a fantasztikusan kinéző, de lehetetlenül kis adagokból álló ételek pofátlanul drágák, és akkor a borokról még nem is beszéltünk.
Amikor valaki rendelt egy szelet sütit, mondtam Maddienek, hogy ezt valószínűleg egyedül is meg tudom oldani, nem kell segítenie abban, hogy rátegyem egy tányérra. Haha, na persze – mondta erre Maddie.

A pincérkedés is máshogy működik, mint amihez eddig hozzászoktam. Itt nincs olyan, hogy az üres poharakat egymásba rakosgatva, vagy négyesével az ujjaim közé csípve, az üveget pedig a hónom alá csapva viszem vissza a bárpultba; már egyetlen pohárhoz is tálcát kell használnom. És az sem mindegy, hogyan tartom azt a tálcát, miközben elsétálok az asztalok mellett. Kaptam egy tizenöt oldalas füzetet, ami gyakorlatilag csak arról szól, hogy mit mondhatok a vendégeknek, és mit nem. Nem „Hey guys!”, hanem „Good afternoon, Gentlemen.”, nem „Awesome!”, hanem „Excellent!”, nem „No worries.”, hanem „My pleasure.”, és így tovább. Minden pincérnek megvannak a saját asztalai, amikre végig figyelnünk kell - részben azért, hogy elégedettek-e, részben azért, hogy költenek-e elég pénzt. Minden vendégnek elmondjuk, hogy mit hol találnak az étlapon, az előételekről és desszertekről úgy beszélünk, mintha elengedhetetlenül szükségesek lennének egy ebédhez, ha valakinek üres a pohara, megkérdezzük, hogy ízlett-e a bor, és ugyanebből hozzak-e, vagy megpróbálna inkább egy másikat (olyan lehetőség nincs, hogy nem iszik többet), és ismételten felhívták rá a figyelmemet, hogy ha egy vendég nevet, én is nevessek, függetlenül attól, hogy szórakoztatónak találom-e.

Kaptam egy másik tizenöt oldalas füzetet is, ami a borokról szól. Ezt néhány hetem van megtanulni, mert akkor már borkóstolókat is fogok tartani. Mindenféle öltönyös férfiaknak és kiskosztümös nőknek fogom felhívni a figyelmét a ’14-es évjáratú pinot gris szokatlanul intenzív gyümölcsös utóízére, amely a januári esőnek, majd az ezt követő hosszú napsütésnek köszönhető. Nagyon menő leszek.