Átjöttünk az északi szigetre, mert miért is ne. Wellingtonban szálltunk le a kompról, ahol halálra untattam mindenkit a különböző utcákhoz kapcsolódó mindenféle emlékeimmel. Innentől kezdve aztán minden napot az autóban, minden éjszakát a sátorban töltöttünk, gyakran megszakítva egy-egy csodaszép hellyel, vagy nagyonkirály programmal. Maga az utazás része sem rossz; a kilátás szokás szerint mindenhol gyönyörű, és így, hogy van autónk, bármelyik kis vízesésnél, tónál, erdőnél, vagy érdekes fadarabnál megállhatunk körülnézni.

Régebben sokat sátoroztunk a családommal, és mindig nagyon szerettem. Most azonban kezdek rájönni, hogy eddig elég sok téves elképzelésem volt ezzel kapcsolatban – biztos voltam benne például, hogy a tányérok maguktól mossák el magukat, a hálózsákom pedig önfeltekerő és öncsomagtartóba-bemászó funkciókkal van ellátva. Na most kiderült, hogy nem. Viszont az is kiderült, hogy hajnali egykor, zuhogó esőben felállítani egy sátrat nem feltétlenül borzalmas dolog. Nagyon vicces is tud lenni. Amikor pedig arra ébredsz, hogy egy bárány nekifut a sátradnak, majd hanyatt esik, és megszeppenten néz rád a fűből, szintén nem sokáig tudsz rá haragudni, amiért még csak reggel 7 óra van.

Új-Zélandon rengeteg ingyenes helyen lehet legálisan kempingezni - amikor ennek a folyónak a partján aludtunk, szinte kényelmetlenül érzem magam, hogy semmit nem kell fizetnem érte. Főleg, hogy ebbe a folyóba párszáz méterrel feljebb egy forró vizű vízesés ömlik bele, ami pici, természetes melegvizű medencéket alakított ki a sziklák között. Talán mondanom sem kell, hogy a világ végén, egy forró vízesés alól nézni a csillagokat, bort inni, és az élet nagy kérdéseiről beszélgetni, majd csak átúszni a kristálytiszta vizű folyóba, ami egyenesen hazaszállít, elég fantasztikus dolog.

Amikor viszont már ötödik napja ülsz az autóban, úszol a tengerben, vizes és sótól ragadós ruhában visszaülsz az autóba, megállsz aludni egy sátorban, ami beázik, tűző napsütésben felkirándulsz egy hegy tetejére, majd visszaülsz az autóba, aminek az ülését még előző este leöntötted egy sörrel, szép lassan előjön egy érzés, hogy valami hiányzik. És amikor rájössz, hogy ez a valami a zuhanyzás, az is rögtön érthetővé válik, hogy miért szoktál le pár nap alatt az orron keresztül való lélegzésről.

Igaz, bármikor találunk egy folyót, ha vízre van szükségünk, vagy vadászunk ételt ha megéhezünk (útközben egyszer elütöttünk egy nyulat. megettük.), egy meleg zuhany azonban néha megéri az árát. Így aztán végül eljöttünk a McLaren Falls fizetős kempingbe, és azt is hamar megértettük, hogy miért kérnek pénzt érte. Hatalmas területű kemping, puha zöld fűvel, sátorban alváshoz tökéletes felületekkel – és meleg zuhannyal. Ez már alapból megérte volna a fejenként 10 dollárt, de itt még nem volt vége. A kemping hátsó bejáratából ugyanis nyílt egy eldugott kis túraútvonal egy erdőbe, ahol a glowworm nevű élőlények élnek. Nagyon profi fényképezőgép kellene ahhoz, hogy le tudjam őket fényképezni, de megpróbálom elmesélni.

Sétálsz éjszaka egy erdőben, néhány állat motoszkálásán kívül semmit nem hallasz. Telihold van, de a keskeny kis ösvény fölé magasodó fák ágai kitakarják a fény nagy részét; épp csak azt látod, hogy merre kell menned. Hallod, hogy közeledsz egy vízeséshez, és meglátsz néhány kékes-zöldes fehér fénnyel világító pöttyöt a bokrok között. Mintha apró kis karácsonyfaégők lennének, a puccosabb fajtából. Ahogy egyre közelebb érsz, egyre több kis pöttyöt veszel észre, végül pedig meglátod a vízesést. A hold épp annyira világít, hogy lásd a habzó fehér vizet, ahogy öt méter magasból zuhan le a kis tóba. A tó és a vízesés körül pedig szinte minden négyzetcentiméterre jut egy korábban látott világító kis pötty. Ezek a világító kis pöttyök napközben mérsékelten gusztustalan, pici fekete kukacok. Na, ők a glowworm-ök.