Borzasztóan unni kezdtem a tökéletes munkahelyemet, úgyhogy felmondtam, és visszajöttem a déli szigetre. Egy óra autózás egy munkatársammal, tizenhárom óra buszozás, négy óra kompozás, fél óra autózás egy kompon megismert nénivel, majd újabb egy óra buszozás után eljutottam Nelsonba, ahol besétáltam a legközelebbi backpackersbe, megmondtam, hogy abban a szobában szeretnék aludni, ami a legközelebb van a bejárathoz, lefeküdtem az ajtóhoz legközelebb lévő ágyba, és elaludtam.

Azt terveztem, hogy innen elstoppolok Danihoz, aki most Nelsontól 500 km-re, a Fox Glaciernél lakik. Reggel közepes erősségű gyomorgörccsel ébredtem; itt állok két hatalmas és iszonyatosan nehéz bőrönddel, egy hátizsákkal, egy hálózsákkal, meg egy bevásárlószatyornyi túrabakanccsal és borral, fogalmam sincs, hogy melyik út merre visz, ha leveszem a pulóverem, fázok, ha visszaveszem, melegem van, fáradt vagyok, éhes vagyok, és mennyivel egyszerűbb lenne buszozni.
Aztán eszembe jutott egy motivációs kép, amit a kaikourai szobám falán láttam: egy kis kör, benne a "your comfort zone" felirattal, valahol a körön kívül pedig egy kis csillag, hogy "where the magic happens".
Aztán az jutott eszembe, hogy lófaszt sem tudnak ezek a motivációs képek, és hogy számomra a legnagyobb varázslat most az lenne, ha leülhetnék valami nyugodt helyen a bőröndjeim nélkül, és jól megreggelizhetnék.

Végül aztán mégiscsak elvánszorogtam a főútig, és kiálltam a Greymouth feliratú táblámmal, amit a kedves, mindig mosolygós, mindig bájcsevejre kész recepciós csinált nekem.
Két perccel később pedig már egy 78 éves bácsi piros sportkocsijában ültem, és megint rájöttem, hogy a világ legjobb dolga a világvégén stoppolni. Megismerkedtem egy favágóval (akit ma korábban hazaküldtek a munkából, mert majdnem halálra zúzta egy többszáz éves fa, úgyhogy bocsássak meg, de most megállunk valahol egy sörre), egy kőgazdag ír házaspárral (akik meghívtak ebédelni, aztán megadták a telefonszámukat, hogy ha elakadok útközben, vagy bármi baj van, akkor hívjam fel őket és majd jól megmentenek), három francia lánnyal (akik közül csak egy beszélt angolul, de elvittek magukkal kirándulni egy kis eldugott erdei vízeséshez), és egy új-zélandi testvérpárral (akik egész úton az ismerőseik börtönbüntetéseiről és abortuszairól sztorizgattak, vagy a Nick névre hallgató pitbulljukkal veszekedtek, hogy "get the fuck outta my face you fucking fuck"). Végül Hokitikára érve úgy döntöttem, hogy már éppen elég sötét van, és ez éppen elég vicces nevű hely ahhoz, hogy ma éjszakára letelepedjek.

Az egyetlen közeli backpackers persze már zárva volt, de Új-Zélandról beszélünk... Elég volt egy csalódott pillantást vetnem a "closed" táblára, máris megjelent egy ott lakó fiú és megadta a tulajdonos telefonszámát, aki 10 perccel később meg is érkezett, hogy zárás után két órával beengedjen.