Már majdnem két hónapja sétálok el minden nap a hanmer springsi bungee jumping-ot hirdető tábla mellett, és eddig mindig csak néztem, hogy "na majd egyszer". Tegnap este aztán úgy döntöttem, hogy mikor, ha nem most. Elmondták, hogy a híd kocsival 10 percre van innen, és aznap már nem mehetek, viszont másnap reggel akár fel is tudnak venni, és háztól házig vinni. Ez pedig elég jól hangzott.

Gondoltam, hogy itt is kedves és jófej emberekkel fogok találkozni, azt viszont nem tudtam, hogy négyből hármat ismerni is fogok. Az egyik munkatársam pár nappal ezelőtt említette, hogy reggelente itt is dolgozik, úgyhogy az annyira nem lepett meg... De aztán meghallottam egy ismerős hangot, hogy "Decided to jump off a bridge, eh, Bori? Do you mind getting wet?", és kiderült, hogy James és Graham, a kedvenc törzsvendégeim is itt dolgoznak. Ettől kezdve aztán felváltva biztattak olyasmikkel, hogy nem hagynak meghalni, mert szeretnék, ha este én csapolnám a sörüket, vagy, hogy nem kell félnem, mert ők is most csinálják ezt először.

Felrakták rám a mindenféle szíjakat (közben folytatva a megjegyzéseket, miszerint nem tudják, hogyan működik ez a csat, úgyhogy csak reménykedjünk, hogy nem esik le), aztán Graham lement egy kis csónakba, ahonnan végig fényképezett, James pedig elvigyorodott, hogy csak egyszer lehet próbálkozni, úgyhogy igyekezzek nagyot ugrani, és visszaszámolt háromtól.

A bevezetés a buddhista filozófiába című órámról rémlik az a mondat, miszerint a végső cél a "feltétel nélküli, folyamatos szintű öröm" lenne. Amikor nem gondolkozol, csak boldog vagy; mint orgazmus vagy szabadesés közben. Ennek a szabadesés részét eddig nem értettem, mert álmomban soha nem szerettem zuhanni. A valóságban viszont tényleg elégkirály.