…még talán egyszerűbb is, mint otthon. Arra mondjuk nem árt figyelni, hogy itt az út bal oldalán közlekednek. És ha nem vagy elég óvatos, lehet, hogy olyan ember vesz fel, aki szinte már kényelmetlen helyzetbe hoz a túláradó kedvességével.

Tegnap mentem először dolgozni a mozgássérült férfihoz, Jonnak hívják. Sokkal jobban éreztem magam, mint amire számítottam, de sokkal fárasztóbb is volt. Mivel magától semmit nem tud csinálni, mindenben nekem kellett segítenem, a zuhanyzástól kezdve egészen a füle megvakarásáig. Kókusztejes-currys-limeos-furcsafűszeres halat főztem vacsorára, közösen ettünk, hogy egy falatot ő, egyet én. Részletesebben viszont nem írhatok róla, ez is benne van a munka-szerződésemben.

Szóval inkább visszatérek magára az útra. Elég drága egy vonatjegy Wellingtonba, ezért a vonat indulása előtt fél órával kiálltam az út mellé a kis táblámmal, hátha addig valaki felvesz. Két percen belül meg is állt egy középkorú férfi. Eredetileg Lower Huttba tartott, és kicsivel Wellington előtt akart kitenni, de miután megtudta, hogy nem nagyon ismerem még a környéket, elvitt a wellingtoni vasútállomásig. Itt ő is kiszállt a kocsiból, és a kezembe nyomott 25 dollárt (4500 forintot). Amikor értetlenkedve néztem, rámutatott a vasútállomásra, hogy fél óránként jönnek vonatok, és ha sötétedés után végzek, eszembe se jusson stoppolni hazafelé. Hiába mondtam neki, hogy egy vonatjegy csak 16 dollár, és amúgy is van nálam annyi pénz, ő csak rázta a fejét, hogy teljesen mindegy, tegyem el, és ígérjem meg, hogy nagyon vigyázok magamra.

Jonnál este 11 körül végeztem, éjfélre értem vissza a vasútállomáshoz. Még örültem is, hogy vonattal megyek haza, mert hideg szél fújt, és nagyon fáradt voltam már. Persze akkor jutott csak eszembe, hogy vasárnap van. Vasárnap este 10 után pedig már nem járnak vonatok. És buszok sem. Sőt, mint később kiderült, még autók se nagyon.

A vasútállomáson szerencsére dolgozott még egy férfi. Őt megkérdeztem, hogy melyik út visz Waikanae felé, megmutatta, szóval kiálltam oda. Lelkiismeret-furdalásom volt, amiért elfogadtam a 25 dollárt, és még csak be sem tartom az ígéretem, de nem nagyon volt más választásom. Napközben elég forgalmas az az út, vasárnap éjszaka viszont valamiért nem sokan utaztak. Negyed órája ácsorogtam kint, és összesen talán 10 autó ment el mellettem. Ekkor odajött egy derékig érő hajú, huszonéves fiú, hogy Aucklandbe szeretnék-e menni. Nem értettem, miért kérdezi ezt, hiszen Auckland 650 kilométerre van Wellingtontól, és amúgyis, miért akarnék vasárnap éjszaka átmenni a sziget másik végébe. Elmondta, hogy ő most körbejárja az országot, és reggel indul tovább Aucklandbe. Azt hitte, hogy én is csak utazni szeretnék, és fel akarta ajánlani, hogy aludjak a hátsó ülésen, reggel pedig szívesen elvisz majd, úgyis unatkozik egyedül a hosszú úton.

Elköszöntünk, visszament a kocsihoz. Újabb negyed óra eltelt, és már épp azon gondolkoztam, hogy nem is lenne rossz aludni kicsit egy autó hátsó ülésén, amikor megállt egy kocsi, és egy nő integetett ki belőle, pici fekete kutyával az ölében, hogy szálljak be gyorsan. Ő épp siet Petone-ba, ami az ellenkező irányban van, de gyorsan elvisz legalább egy jobban kivilágított helyre, hogy könnyebben észrevegyenek, és nagyobb biztonságban legyek.

Ott csak 10 percet kellett várnom amíg megállt egy autó, és kiszólt belőle egy fiatal olasz fiú. Normális vagyok-e, miért akarok bárhová is menni egyedül, hidegben, sötétben, és most azonnal szálljak be, mielőtt még megfagyok. Ő is working holiday vízummal van itt, de már fél éve. Előtte egy évig Ausztráliában élt, fél évig Ázsiában utazott mindenfelé, és nem tudja, hogy innen hova megy tovább, de haza biztos nem. Mutatott néhány új-zélandi reggae együttest, végigbeszélgettük az egyórás utat. Ő most Paekakarikiben lakik, de nem hajlandó otthagyni az út szélén, úgyhogy gyorsan megáll tankolni, és hazahoz. Végül egészen a kapuig elhozott, és azt is megvárta, amíg bemegyek az ajtón.