Mezítláb, jó időben sétálni a homokban nagyon jó dolog. Szélviharban és beázott sportcipőben tenni ugyanezt órákon keresztül, not so much.

Tegnap kitaláltuk, hogy megnézzük a Red Rocks rezervátumot, mert úgy hallottuk, hogy ott fókák is laknak. Megkerestük gyorsan a Wellington-térképünkön, és annyira nem is volt hosszú az út. A térképen legalábbis. Végül a Dani munkahelyétől még további négy órát sétáltunk, és ennek több mint felét nem létező utakon, felváltva a homokban és a sziklák között. Minden egyes kis öbölbe úgy mentünk bele, hogy „Na, majd ha innen kiérünk!”, és amint kiértünk, egy újabb öbölben találtuk magunkat. De nagyon megérte.

Egyrészt, mert maga az út is elképesztően gyönyörű volt.

Másrészt, mert végül tényleg találkoztunk fókákkal.

A fókákról eddig bennem valamiért az a kép volt, hogy a többségük pici, szőrös, fehér, aranyos kis lény, és rájuk vigyáznak a nagyobb, barna, kevésbé szőrös, de továbbra is aranyos lények. Ezért aztán kicsit csalódásként ért, hogy csak felnőttek voltak, és egyikük sem akart velem barátkozni; ha 3-4 méternél közelebb mentem hozzájuk, felemelték a fejüket, felfújták magukat, és egy hangos, nehezen félreérthető hanggal jelezték, hogy nem kéne.