Általában három reakciót különböztethetünk meg.

A velünk egykorúak visszakérdeznek, hogy „Európából?”, majd elmesélik, hogy melyik volt osztálytársuk született Londonban.

A nyugdíjasok egy mosolygós „Oh, that’s lovely.”-val válaszolnak, majd sajnálkoznak kicsit, hogy pont ebben a rossz időben jöttünk Új-Zélandra, nálunk otthon most biztosan melegebb van.

A 25-55 éves korosztályból pedig az elmúlt hónapban szinte kivétel nélkül mindenki tett valami megjegyzést a menekültválsággal kapcsolatban. Vannak, akik csak egy diplomatikus „Hallom, nem nagyon tudtok mit kezdeni a menekültekkel.”-t, de Danitól pár hete azt is megkérdezték, hogy „És miért fújjátok le könnygázzal a gyerekeket?”. Ma tőlem kérdezte meg egy maori férfi, kutyasétáltatás közben, hogy „De te ugye nem fogsz belerúgni a kislányomba?”. Igaz, ő ezután rögtön elkezdett nevetni, bocsánatot kért, és megnyugtatott, hogy minden országnak megvannak a maga hülyéi, de nem gondolja, hogy én közéjük tartozom.

Szóval hát na, a magyar kormány politikájának itt sincs túl jó visszhangja. Sokan azt is megkérdezik, hogy nekünk magyarként mi erről a véleményünk, mert bár ők nem túl hízelgő dolgokat hallottak, biztosan ennek is két oldala van, és tudják, hogy távolról amúgy is könnyű okosabbnak lenni. Azt terveztük, hogy ebben az egy évben nem akarunk tudni az otthoni helyzetekről (jelige: boldogok a tudatlanok), de miután már John Olivertől kezdve a wellingtoni buszsofőrig itt is mindenkitől hallottunk róla, rájöttünk, hogy ezt nem nagyon lehet csinálni.

Az első reakciót követően amúgy a legtöbben áttérnek arra, hogy szeretnék majd megnézni egyszer Budapestet, mert úgy hallották, hogy építészetileg nagyon szép. Megkérdezik, hogy miért jöttünk el ilyen messzire, mik a nemzeti ételeink, a magyar nyelv hasonlít-e a némethez, és persze, hogy van-e rögbi csapatunk.

 (A képen teljesen ide nem illően a kedvenc új-zélandi bokrom látható. Aki megmondja, hogy ez micsoda, annak életem végéig hálás leszek.)