Ma brownie-t uzsonnáztunk. Éttermi brownie-t. Karamell-hálós, csokiszirupos, kakaóporos díszítéssel, vaníliafagyival. Nem szeretek ilyen nagy kijelentéseket tenni, de ez volt életem legjobb uzsonnája.

Már az első munkanapomon elterveztem, hogy én itt egyszer enni fogok valami desszertet. Mert nagyon-nagyon jól néznek ki. Persze mindig sajnáltunk volna 3000 forintot költeni egy szelet sütire... De most muszáj volt, mert megígértem egy vendégnek.

Tegnap ugyanis kaptam borravalót. Ez nem lenne meglepő, hiszen pincérként dolgozom. De aztán meg mégis az, mert Új-Zélandon nem szokás borravalót hagyni. Olyannyira nem, hogy nálunk a Monteith's-ban normális rendszer sincs rá; ha néha egy-egy vendég azt mondja fizetéskor, hogy szeretne pár dollár borravalót hagyni, azt csak berakjuk egy dobozba, aztán senki sem tudja, hogy mi történik vele.

Ez a tegnapi viszont nem is borravaló volt igazán, csak egy későbbre halasztott desszert meghívás. Amikor már nem volt túl forgalmas az étterem, két férfival beszélgettem a bárpultnál, és szóba jött, hogy még nem kóstoltam az itteni desszerteket. Ezen az egyikük nagyon felháborodott, és kijelentette, hogy vesz nekem egyet. Én meg persze elmondtam, hogy nagyon drágák, és nem fogadhatom el, ő meg persze elmondta, hogy de ragaszkodik hozzá, én meg ugye azt is megjegyeztem, hogy épp dolgozom, szóval meg se tudnám enni. Erre a kezembe nyomott 20 dollárt, hogy de borravalót azért reméli hagyhat... És ígérjem meg neki, hogy ebből a pénzből beülök ide szabadnapomon, és veszek magamnak egy desszertet.

Így aztán nem volt más választásunk.

Nem szokásom evés előtt lefényképezni az ételeket, de ezt most mégis le szerettem volna. Aztán persze elfelejtettem. Úgyhogy cserébe itt egy kép a chicken stack-ünkről, amit az étterem honlapjáról töltöttem le:

A brownie még sokkal jobban nézett ki.