A még Hanmer Springsben megismert fantasztikus amerikai barátaimmal tegnapra terveztük a déli sziget körüli néhány hetes roadtripünk kezdetét, de kicsit megcsúsztak, úgyhogy csak ma délután tudunk elindulni. Én meg tegnap úgy döntöttem, hogy nem akarok fizetni a plusz egy napi szállásért, szóval bedobtam egy törölközőt és egy fogkefét a táskámba, kölcsönkértem Bentől egy leselejtezett biciklit, és elindultam a Mt Fyffe nevű szomszédos hegy tetejére. Úgy hallottam ugyanis, hogy ott van egy kis ház, nyolc ággyal, és ingyen lehet bennük aludni.

Azt nem gondoltam csak végig, hogy egy 15 kilométeres távolság hiába csak 15 kilométer, ha az egész út szinte függőlegesen hegynek felfelé megy, sehol nincs egy fa sem, ami megvédene a tűző naptól, és az út végén még nem a hegytető vár az ágyakkal, hanem csak a gyalogos turistaútvonal kezdete. Ahogy azt sem, hogy a leselejtezett biciklit nem véletlenül hívják leselejtezett biciklinek. Szerencsére útközben egy szembejövő férfi rámkiabált, hogy ugorjak be hozzá, tökéletes nem lesz, de legalább a kerekeimet felpumpálja. Miután úgy-ahogy megjavítgatta a biciklimet és megkávéztunk, kicsit már lelkesebben folytattam az utat.

Mire azonban elértem a turistaútvonal aljához, már rég megbántam azt is, hogy kitettem a lábam a házból. Onnan viszont már nem akartam visszafordulni, főleg, mert a szállás árából még reggel gyorsan vettem magamnak egy pólót - jutalomképpen, amiért ilyen ügyesen spórolok. Így aztán elindultam. Borzasztóan meleg volt, és a túrabakancs összevissza törte a lábam, szóval egy idő után úgy gondoltam, hogy mezítláb kényelmesebb lesz. Kényelmesebb is volt, viszont miután már a hatodik ember állított meg, hogy mi történt, tud-e segíteni, és adja-e kölcsön a saját cipőjét, végül inkább elfogadtam néhány sebtapaszt, és visszavettem.

Nagyjából félúton lehettem, amikor leültem egy padra pihenni, és gyönyörködni a naplementében. Húsz perc elteltével, vaksötétben jöttem csak rá, hogy a naplementét sem véletlenül hívják naplementének. Ettől kezdve a telefonommal világítva próbáltam nem hasraesni a sziklákban, majd amikor ez nem jött össze, négykézláb folytattam az utam. Végül aztán úgy döntöttem, hogy egészen kényelmesnek tűnik a kis bokrok előtti füves rész, majd ott letelepszem.

Kiskoromban -hogy teljesen őszinte legyek, egészen tegnap estig- Winnetou szerettem volna lenni. Vagy legalábbis Old Firehand. Semmitől sem félni, mindent magamnak csinálni, és bármilyen zord körülményt figyelmen kívül hagyva, a szabad ég alatt aludni.

Most már nem szeretnék. Hiába képzeltem azt napközben, hogy a hideg mindenképp csak kellemes dolog lehet, éjszakára rájöttem, hogy nem az. Szerencsére a kis zöld törölközőm nálam volt, azzal betakaróztam, a lábszáramra pedig ráhúztam a pizsamapólómat. A fű persze kiszáradt az elmúlt néhány hétben, és nagyon szúrt, valahonnan pedig mindig előkerült egy újabb faág, ami beleállt a vesémbe. A meleg helyett a kényelmet választva magam alá gyűrtem a törölközőt és a pizsamapólót - mire a sandfly nevű, szúnyogoknál is idegesítőbb, hangyaméretű, bokacsípkedő kis élőlények vetették rám magukat.

Miután két-három órát eltöltöttem ezzel, hogy a törölközőmet felváltva magam alá és magam fölé helyeztem, végső elkeseredésemben megint elkezdtem sétálni. Amikor aztán már végképp elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is odaérek, megláttam a kis faházat.

Másnap reggel hatkor arra ébredtem, hogy az egyik német fiú az ágyam mellett áll, és a vállamat bökdösi. Tudja, hogy fáradt vagyok, de szerinte ezt a látványt nem akarom kihagyni.