Annyira szeretem, ahogy itt mindenre ezt mondják. A „szívesen”-től elkezdve a „semmi baj”-on keresztül egészen addig, hogy „nyugi már, minden rendben lesz”. Fogalmam sincs, hogy ez új-zélandi dolog-e, mert mindig csak az étteremben hallom, szóval eredetileg akár az amerikai, brit, vagy ausztrál munkatársaimtól is származhat. De a lényeg, hogy nagyon nehéz mosolygás nélkül kimondani, és valahogy mindig jobb kedvem lesz tőle.

Szóval, szakítottunk. De barátok maradunk. Tényleg. Nem volt tányércsapkodás, egymás hibáztatása, semmi különösebb dráma, egyszerűen csak kiderült, hogy nem vagyok még elég érett egy normális kapcsolatra. Dani tegnap utazott Christchurchbe, ahol Nabby, az étterem menedzsere talált neki munkát és szállást. Én meg néhány napja átköltöztem a staffhouse-ba. Az itteni árakhoz képest nevetségesen olcsó, igaz, ma reggel arra ébredtem, hogy  a plafonról a fejemre potyog a vakolat. De van saját szobám, franciaággyal, jófej szomszédokkal, és hatalmas, kertre nyíló ablakokkal.

Talán önző gyerekességem legékesebb bizonyítéka, hogy én továbbra is boldog vagyok. Pedig az elmúlt egy évet folyamatosan együtt töltöttük, mindent tudtunk egymásról, ismertem és szerettem a családját és a barátait, ismerte és szerette a családomat és a barátaimat, és el volt tervezve szinte az egész közös életünk, a legközelebbi utazásunktól elkezdve egészen a leendő lakásunk konyhabútorainak színéig. Most meg ennek hirtelen vége, és itt vagyunk a világ másik végén, egyedül. Nem tudom, hogy mi lesz Danival. Nem tudom, hogy mi lesz velem. De biztos vagyok benne, hogy minden jó lesz.
No worries...