Drágák. Nagyon drágák.

A legolcsóbb szupermarketben a legolcsóbb üveg bor is bőven 1000 forint felett van. A kocsmákban pedig, mint általában, minden még többe kerül. A Monteith’s (ahol dolgozom) nem számít egy különösebben drága helynek, mégis a nálunk kapható legolcsóbb sörből is 1700 forint egy korsó. Egy dupla whiskykóla, vagy egy nagy tequila is nagyjából ennyibe kerül; ezen pedig csak tovább ront az a tény, hogy náluk a „dupla” és a „nagy” szavak 3 cl-re utalnak. Ha csak egy „single” röviditalt kérsz, az 1,5 cl-t jelent, tehát gyakorlatilag 800 forintot fizetsz egy kicsit összekoszolt aljú pohárért. Aztán még a poharat sem tarthatod meg. Persze, a minimálbér is jóval magasabb, mégis ijesztő átszámolni, hogy mennyi pénzből lehet itt átbulizni egy éjszakát.

A fű azonban (talán mert lévén, hogy illegális, nehéz lenne megadóztatni) meglepően olcsó; nagyjából az otthoni árakhoz hasonlóan lehet hozzájutni. Ezért aztán nem is olyan meglepő, hogy esténként jóval több bágyadt vigyorral csipszet majszoló fiatallal találkozunk, mint az út szélén hányóval.

A kiskorúak alkoholfogyasztását szigorúan veszik, és nem is csak úgy tessék-lássék, mint sok más országban. Nincs olyan, hogy a padtársam elkérte a bátyjától a diákját, úgyhogy mehetünk közösen bevásárolni a sítáborra. Ha az eladó látja, hogy együtt vagytok, és az egyikőtök még kiskorú (vagy csak nem tudja bizonyítani, hogy nem az), a barátaidnak sem adhat el alkoholt. Persze, aki nagyon akarja, ezt is meg tudja kerülni.
Kocsmákban viszont nem csak, hogy kiskorúakat nem szolgálhatnak ki, de a legtöbb helyre be sem engedhetik őket. Nekünk a Monteith’s-ban olyan engedélyünk van, hogy kiskorúak is bejöhetnek, de csak szülői felügyelettel. Az étteremben felkötve kell hordanom a hajam, amitől még fiatalabbnak nézek ki (nagyjából 15 évesnek), így aztán felettébb kínosan érzem magam, amikor személyiket kell ellenőrizgetnem. Főleg, ha a kérdéses korú vendégek nem is inni szeretnének, hanem csak egy kis sültkrumpliért jöttek.

Azt pedig még mindig nem sikerült megszoknom, hogy itt nem zéró tolerancia van. Amikor valaki odajön a pulthoz a harmadik söréért, és megjegyzi, hogy „ez már csak pohár legyen, mert vezetek”, mindig azt hiszem, hogy viccel - aztán meg nem értik, hogy miért nevetgélek udvariasan. Néhány ital üvegére rá is írják, hogy körülbelül mennyi a maximális mennyiség, ami vezetés előtt fogyasztható. 20 éves kor alatt ez semennyi, afölött viszont egy 0,5 ezrelékes véralkoholszint még belefér.

A cigaretta még az itteni fizetésekhez képest is borzasztóan drága, majdnem 4000 forint körül van egy doboz. Tölteni / tekerni sem éri meg, az is éppen csak kicsit jön ki olcsóbban: egy csomag 30 grammos dohány 7500 forint. Úgy tudom, ennél talán csak Ausztráliában drágább. És itt is elzárva tartják a boltokban, sőt, nem is nézelődhetsz, hogy mit szeretnél; megmondod, hogy mit adjanak, azt gyorsan kiveszik az elzárt szekrényből, és rögtön visszacsukják.

Állítólag azt szeretnék elérni, ha mindenki leszokna a dohányzásról, és még tovább tervezik emelni rajta az adót. Egy bizonyos szintig ez talán működik is… De egy idő után meg aztán mégse. Aki akarja, továbbra is meg fogja oldani. Ugyanúgy, ahogy otthon sem szokott le mindenki, amikor hirtelen 1000 forint lett egy doboz, bármennyire is háborogtunk. Kicsit fintorogva ugyan, de azért csak megvette mindenki, majd szép lassan hozzászoktunk az új árakhoz. A munkatársaim nagyjából egyharmada dohányzik, és meglepő módon szinte az összes (eredetileg is) új-zélandi munkatársam ebbe a harmadba esik. Tudják, hogy drága, és egyszerűen így számolnak vele; inkább kicsit kevesebb jut másnap ebédre, vagy mégsem veszik meg azt az új cipőt.
Bár talán így mégis mindenki kicsit jobban meggondolja, hogy kell-e az a második szál a reggeli kávé mellé.