Kaikourán heteket lehetne eltölteni úgy, hogy minden nap csinálsz valamit, amit korábban még soha. Csak hát ugye kinek van erre pénze?
...Nekem! - gondolta Bori, és gyorsan feliratkozott egy gyorstalpaló pilóta-tanfolyamra.

Miután néhányan furcsának találták, hogy mindenféle búvároktatás nélkül kezdőket kivisznek a nyílt óceánra, szinte félve írom a mai bejegyzést. Ugyanis ma meg az történt, hogy egy húszperces ez-a-gomb-ezt-csinálja típusú tanfolyam után repülőt vezettem.

Na jó, nem teljesen egyedül. Ha őszinte akarok lenni, valószínűleg olyasmi helyzet volt, mint amikor egy kisgyereknek a hátsó ülésen adnak egy játékkormányt, és a kanyarokban büszkén brümmögve úgy csinál, mintha ő vezetne. De nem akarok őszinte lenni: szóval repülőt vezettem.

Előző nap jutott eszembe, hogy nincs autóm, úgyhogy felhívtam őket, hogy értem tudnak-e jönni - Új-Zélandon ugyanis szinte minden szolgáltatás árában benne van az is, hogy szükség esetén háztól házig szállítanak. Szóval elvittek a repülőtérre, ott gyorsan megmutogatták, hogy nagyjából hogyan működik egy repülő, aztán ketten beültünk, és elindultunk. Mivel nagyon fújt a szél, a felszállást és leszállást a másodpilótám (haha) csinálta, és néha közben is besegített amikor zuhanni kezdtünk, de egyébként összevissza kanyaroghattam, emelkedhettem, süllyedhettem, ő pedig csak mondta, hogy mikor merre menjünk, melyik mutató mit jelent, és fényképezett.

Kaptam róla hivatalos papírt is, és azt mondták, hogy ha el szeretnék kezdeni repülőgép-jogosítványt szerezni, egy órával kevesebbet kell majd gyakorlatra járnom. Már csak ezért is megérte.