Mozgalmasabb napokon mindig van egy maitre d’-nek kinevezett pincér, akinek az a dolga, hogy az étterem közepén lévő kasszánál áll, vezeti, hogy melyik asztalnál épp mi történik, és irányítgatja a többieket, hogy ki, mikor, hol, és mit csináljon. Ezt a szerepet általában az új-zélandi, régóta itt dolgozó pincérek töltik be. Nem egy különösebben bonyolult munka, viszont az ő feladatuk az is, hogy motiváljanak minket. Ezt pedig nagyon jól csinálják.

A legegyszerűbb feladatok elvégzését is megköszönik, és ha bármi pici plusz dolgot teszel, rögtön odakiabálnak, hogy „Great, you are awesome!”, vagy hogy „Thank you, you’re a star!”. A neveden szólítanak, mindenért megdicsérnek, és a legapróbb dologra is úgy kérnek meg, mintha nekik személyesen tennél vele szívességet. Így pedig sokkal nagyobb kedvvel indulsz el rendeléseket felvenni, italokat hurcibálni, vagy borospoharakat fényesíteni.

Ez a viselkedés pedig, mint általában minden viselkedés, fertőző. Pár napja elmentem bevásárolni, és valamit nem találtam, úgyhogy megkérdeztem egy eladót, hogy hol van. Elmondta, hogy átrendezték a polcokat, úgyhogy most a másik oldalon keressem, ott lesz a sor végén. Erre én reflexből rámosolyogtam, hogy „You are amazing… Thank you!”. Mikor visszafelé jöttem, láttam, hogy mosolyogva folytatta a raktározást, és amikor elsétáltam mellette, még külön rámvigyorgott. Nekem nagyjából 10 másodpercembe került, neki meg jobb kedve lett tőle. Amitől meg persze nekem is jobb kedvem lett.

Édesanyámnak vannak mindig „plusz mondatai”, amikért ki szoktuk nevetni. Ezek azok a felesleges, kedves kis butaságok, amiket általában ismeretlen embereknek mond, például a pénztárosnak bevásárlásnál, vagy a pincérnek az étteremben. Most kezdek csak rájönni, hogy bár tényleg nincs rájuk szükség, mégsem feleslegesek. Legalábbis nem feleslegesebbek, mint bármi más, amit mondunk. Ha egy kis esély is van rá, hogy valakinek örömet okozz egyetlen mondattal, akkor azt a mondatot bizony ki kell mondani.

Nem is teljesen tudatosan, de valamiért egészen eddig úgy gondoltam, hogy mint pincér, az én szerepem minél kevésbé észrevehetőnek lenni, minél kevesebb gondot okozni, és tökéletesen végrehajtani a rám bízott feladatokat. Itt kezdek csak szép lassan rájönni, hogy ez mennyire butaság. Az első pár hétben rettegtem attól, hogy valamit nem jól csinálok, valakit megvárakoztatok, valakiknek megzavarom a beszélgetését. Itt viszont mindenki annyira nyugodtan kezel mindent, hogy erről már szinte teljesen leszoktam. A tökéletesség egyébként is unalmas.

Ma délelőtt az étteremmel szomszédos kávézóban dolgoztam, ahol annyira még nem ismerem ki magam. Kértek tőlem egy bécsi kávét (legalábbis feltételezem, hogy ez a vienna coffee magyar megfelelője). Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mi az a bécsi kávé. Egy hónapja ilyenkor hátrafutottam volna a menedzserért, és sűrű bocsánatkérések közepette megkérem, hogy csinálja meg helyettem. Most csak elkezdtem nevetni, hogy nagyon reméltem, hogy ilyet senki nem fog kérni, mert bár láttam már az itallapon, őszintén szólva elképzelésem sincs, hogyan kellene egy bécsi kávénak kinéznie. Ők erre kinevettek, hogy ha már kávét főzni nem is tudok, legalább jól áll rajtam a kávézó egyen-pólója. Aztán elmondták, hogy igazából csak egy eszpresszó tejszínhabbal, majd jól meg is beszéltük, hogy a nevén kellene nevezni a dolgokat. Mert hiszen eszpresszót tejszínhabbal mégiscsak tudok csinálni. Később azt mondták –bár megeshet, hogy csak udvariasságból-, hogy ez volt a legjobb bécsi kávé, amit valaha ittak. De ha nem lett volna jó, akkor meg csak szólnak, és én csinálok helyette egy újat. No worries.

A másik meglepő dolog pedig, hogy mennyire megbíznak mindenkiben. Tegnap az étteremben hátraküldtek, hogy én zárjam le a játékgépes részt (miután nagyjából fél perc alatt elhadarták, hogy melyik kulcs mire való, mit hogyan kell szétszedni, hova kell tenni, hogyan kell leltározni - érdekes egyébként, hogy itt mindent a "csak kezdd el csinálni, és majd belejössz" alapon tanítanak). Forgalmasabb napokon 4-5000 dollár is lehet a játékgépekben, és senki nem tudja pontosan, hogy mikor mennyi. A menedzser mégis gondolkodás nélkül hátraküld engem, aki még csak másfél hónapja dolgozik itt, hogy szedjem össze a pénzt, és a kezembe nyomja a kulcsot a széfhez, hogy ha végeztem, majd oda tegyem be, aztán zárjak be magam után, mert neki most dolga van a szomszédban… És eszébe sem jut, hogy én közben annyit tehetnék zsebre, amennyit csak akarok. Így aztán amint ez a gondolat felmerült bennem, rögtön lelkiismeret furdalásom lett; ha neki nem jut eszébe ilyesmi, nekem miért?
Kedvesek velem, megbíznak bennem, azt mondják, hogy ügyes vagyok; erre nem nagyon lehet máshogy reagálni, mint vissza-kedveskedni, megbízhatónak lenni, és a lehető legjobban végezni a munkámat.

Ezeket pedig akár a leendő -esetleges- tanári munkámra is átvihetném; így kell motiválni! Dicsérettel, bizalommal, szeretettel. Nyálasan hangzik, de ez van. Imádom a munkámat.