Két szabadnapot kaptam egymás után, ami nem gyakran esik meg, úgyhogy gondoltam az eddigiekkel ellentétben ezt most majd jól kihasználom. Kicsit megnehezítette a dolgot, hogy előző este Melina búcsúbulija volt, ahonnan hajnali négykor még a fiúk házába is átmentünk - senki nem tudja, hogy miért. (Itt szeretném megosztani mindenkivel mélységes felháborodásomat, amiért Új-Zélandon nem csak hogy nem ismerik a fröccs fogalmát, de el sem tudják képzelni, hogy mi benne a jó. Hiába kóstoltattam meg mindenkivel, majd festettem le nekik különböző képeket arról, ahogy egy fülledt nyári délutánon ülnek egy balatonparti kocsma előtt, egy gyöngyöző pohár jéghideg fröccsel a kezükben; mindenki kiabált velem, hogy elrontom a bort, és gusztustalan, amit csinálok. Gyöngyöt a disznók elé…) Szóval másnap reggel valahogy mégis összeszedtem magam, befurakodtam Melina mellé az autójába, és elmentem Christchurchbe.

Vásároltam mindenfélét, elmentem moziba, kilyukasztattam a fülem, körbesétáltam néhány parkot és botanikus kertet, mászkáltam kicsit a városban, és mire feleszméltem, este 11 volt. Épp a térképet nézegettem tanácstalanul, amikor Gary, egy hajléktalan férfi (talán a harmadik hajléktalan, akit az elmúlt öt hónapban láttam) megkérdezte, hogy hova szeretnék menni. Mondtam, hogy fogalmam sincs, mire javasolt néhány olcsó szállást a közelben. Elkezdtünk beszélgetni, mesélt rengeteg viccet, amiknek a nagy része borzalmas volt, de volt köztük néhány meglepően jó, elmondta, hogy került az utcára, milyen napról napra az autójában élni, és kérdezett rengeteget rólam is. Nagyjából egy óra elteltével felálltam, hogy el kéne indulnom, ő meg felajánlotta, hogy elvisz a motelba, amiről beszélt. Miután kiszálltam a kocsiból, még meg akarta várni amíg bemegyek, hátha nem lesz hely, de mondtam, hogy felesleges, mert biztosan lesz egy üres ágy.

Üres ágy volt is. Csak recepció nem. Már épp kezdtem büszke lenni magamra, hogy milyen ügyesen eltartom magam, és megoldok mindent egyedül, igazi kis felnőtt lettem… És erre most elmentem egy ismeretlen városba úgy, hogy nem foglaltam magamnak szállást. Mire kiértem, Gary már nem volt ott. Elindultam megkeresni (gondoltam, majd alszom az anyósülésen), de nem találtam. Egy darabig beszélgettem egy bulizni induló társasággal, de addigra már nagyon fáradt voltam, és rengeteg cuccom volt, úgyhogy nem mentem velük. Elveszetten ácsorogtam az út szélén, amikor egy férfi megállt az autójával, hogy hova szeretnék menni. Felajánlotta, hogy körbevisz az egész városban, megmutatja a nevezetességeket (igaz, sötétben ez nem volt olyan nagy élmény), és megnézzük közben az összes motelt, mert egyet biztosan találunk majd, ami még nyitva van. Elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy sztiptíztáncosként dolgozik. Ez eddig még rendben is volna, a következő pillanatban azonban kijelentette, hogy igazság szerint sokkal jobban szeret meztelenül vezetni, úgyhogy, ha nem bánom, ő most levenné a ruháit.

Lányos zavaromban először nem tudtam mit mondani, úgyhogy csak felvont szemöldökkel, értetlenkedve néztem rá, és vártam a magyarázatot. Erre elmondta, hogy ne vegyem rossz néven, nem rámerőltetni akarja magát, nincs ezzel semmi célja, egyszerűen csak szeret pucéran vezetni. Hát most erre mit lehet mondani. Az ő autója, az ő szabályai. Hajnali 1-kor tehát félórás idegenvezetést kaptam egy pucér pasitól, akivel a tanulmányaimról beszélgettünk, miközben vezetett. Igaz, nem a Jóbarátok csúnya pucér pasija volt, hanem egy kockahasú pucér pasi - azért az egy fokkal mégis jobb. Egy idő után aztán megemlítettem, hogy csak rakjon ki bárhol, és nyugodtan menjen haza, de erre ő azt válaszolta, hogy nem tudná ezt tenni nyugodt szívvel, mert „esténként sok fura alakkal lehet találkozni a városban”. Ez volt az a pont, ahol már nem bírtam ki röhögés nélkül.