Előzmények: pár nappal ezelőtt a szobatársamnál aludt a barátja, én meg gondoltam, hadd legyenek kicsit kettesben, úgyhogy inkább nem jövök haza. Átmentem Shane-hez, az egyik menedzserünkhöz, hogy megnézünk egy filmet, és alhatok nála. Sikerült kiválasztanunk egy horrorfilmet, aminek a felénél ő elaludt, én pedig egyedül retteghettem végig az egészet, amiért később nagyon haragudtam rá.

Szóval tegnap este aztán összefutottunk a kocsmában, és mondta, hogy talált egy másik horrort, ami jónak tűnik, úgyhogy átjön megnézni, és most megígéri, hogy ébren marad. Ez úgy nézett ki, hogy ő tízpercenként felröhögött, én tízpercenként felsikítottam. Borzalmas volt. Miután befejeztük a filmet, megemlítette, hogy éjszaka milyen félelmetes a házunk közelében lévő, többszáz éves romos kórház. Néhány épülete régen elmegyógyintézetként és rehabilitációs központként működött, aztán vagy ötven éve bezárták az egészet, és úgy hagyták, ahogy van. Azóta természetesen kísértetek lakják. Erre persze nem lehetett nem azt válaszolni, hogy „Király, menjünk, nézzük meg!”.

Így aztán hajnali 2-kor felfedező útra indultunk. Minden ajtó zárva volt, és a betört ablakokat is bedeszkázták, hogy senki ne mehessen be, ezért csak az épületek közötti kis sikátorokban mászkáltunk, és benéztünk az ablakokon, miközben a telefonjával világítottunk. Úgy éreztem magam, mint egy kézikamerás horrorfilmben; csak azt láttuk, amit a telefonján lévő gagyi kis lámpa látni engedett, süvített a szél, szemerkélt az eső, és egy hatalmas, elhagyatott, kivilágítatlan parkban kóvályogtunk, romos épületek között. Épp egy ablakpárkányba kapaszkodva próbáltam bekukucskálni egy régi öltözőszobába, amikor ő talált mögöttem egy kis ablakot, amit ki tudott nyitni. Természetesen nyikorgott, amitől én felsikítottam, amitől aztán ő is megijedt, és elkezdtünk rohanni. Futás közben belerúgtunk néhány törött üvegbe, elszaladt előttünk egy fekete macska, leugrott a fáról egy oposszum, és majdnem nekünk jött egy madár.

Mindketten azt hittük, a másik tudja, hogy merre megyünk. Nem így történt. Miután nem bírtunk tovább szaladni, megálltunk a volt gyermekpszichiátriai osztály épülete előtt, hogy kicsit megnyugszunk, és kitaláljuk, hogy hol vagyunk és hogy jutunk haza. Én az épületnek háttal álltam, ő pedig velem szemben, és rám világított a telefonjával, miközben beszélt. Egy zs-kategóriás horrorfilm utolsó 10 percét megszégyenítő módon a mondat közepén egyszercsak elhallgatott, és meredten nézett a hátam mögé. Kérdeztem, hogy mit látott, de nem tudott válaszolni. Megfordultam, és ez a felirat fogadott közvetlenül mögöttem a falon (a képet ma délután készítettem, mert később mindketten attól féltünk, hogy mi van, ha másnap már nem is lesz ott):

És ebben a pillanatban üvegcsörömpölést hallottunk a deszkák mögül. Hosszú másodpercekig csak kővé dermedve álltunk és néztük, aztán valószínűleg életem leggyorsabb sprintjét produkáltam. Futás közben kiabálva egyezkedtünk, hogy mikor merre kanyarodjunk, és végül -magunk sem értjük, hogyan-, visszajutottunk a házhoz. Én ekkor nagyjából már biztonságban éreztem magam, neki viszont eszébe jutott, hogy innen még haza kell sétálnia. A „see you tomorrow... if you’re still alive” elköszönést először csak viccnek szántam… Viszont ma nem jött be a reggeli kávéjára.