Mert a fantasztikus amerikai lakótársaim ilyet is tudnak. Mindig is ki akartam próbálni, de soha nem annyira, hogy tegyek is érte valamit. Úgy tűnik, ezzel a legtöbben így vannak; amint Lindsay megemlítette, hogy régebben rengeteget játszottak, egyszerre vagy öten felugrottunk, hogy légyszilégyszi, mi is.

Korábban csak annyit tudtam róla, hogy valami szerepjáték, ahol egy dungeon masternek kinevezett ember meséli a történetet, és mindenféle sokoldalú kockával kell dobni, hogy kiderüljön, sikerült-e az, amit a karaktered csinálni akart. Azóta már háromszor játszottunk, és még mindig csak ennyit tudok.

Najó, nem. Lassan, de biztosan haladok. De rengeteg szabály van, és nagyon sok dologra kell figyelni. Ryan és én másfél órát töltöttünk csak a karakterem összerakásával, és akkor még el sem kezdtünk játszani. Egy küldetést (gondolom, így hívják, de nem tudom a magyar szaknyelvet) van, hogy néhány óra alatt be lehet fejezni, de ők hárman például elkezdtek egyet, ami már hatodik hónapja tart. Gyakorlatilag egy egész világ, és hihetetlenül összetett. Hasonló érzésem volt, mint amikor először ültettek le dotázni; mindenféle lények, dolgok, képességek, másféle dolgok, mindegyik csinál valamit, én pedig soha nem fogom tudni megjegyezni, hogy melyik mit. És itt még csak határok sincsenek – ha elég kreatív és elég szerencsés vagy, bármit megtehetsz.

Általában Ryan vagy Lindsay a dungeon masterek, és borzasztóan jól mesélnek. Hangokat is utánoznak, meg minden. A három játékból egy közben kicsit talán sokat ittunk, és túlzásba estünk; mindenkinek az lett a célja, hogy a lehető leglehetetlenebb és legidiótább célokat tűzze ki maga elé, majd megpróbáljon 20-ast dobni. Így történt, hogy Shane felszedte a polgármestert, akitől a küldetést kaptuk, majd Mike-ot összeházasította egy ork-lánnyal, Mike pedig majdnem megszelidítette a sárkányt, akinek a megölésére küldtek, miután nekiajándékozta a különböző testnyílásaiból kihúzott drágaköveket (amiket korábban ő rejtett oda, mert a táskájából Seannek talán lett volna gusztusa kilopni).

De a másik kettő viszonylag komoly volt; itt mindenki próbált tényleg a környezetnek, a karaktere személyiségének, és a józan észnek megfelelő döntéseket hozni. Igaz, amikor a kaotikus-jó gnóm druidom úgy döntött, hogy meggyógyítja és megeteti a farkasokat, akiket hosszas küzdelem árán a csapattársaim módszeresen legyilkoltak, nagyon nem szerették őt. Vagyis hát na, mit kerülgessük, engem nem szerettek. Még másnap is haragudtak rám, pedig akkor már nem gnóm druid voltam.

Mindent egybevéve, zseniális dolog, és rengeteget tudnék írni róla, még így is, hogy a játék nagy részéről fogalmam sincs. De nem teszem, mert valószínűleg ezek is olyan történetek, hogy ott kell lenned ahhoz, hogy vicces legyen. Legalább képzeletben.