Ma én voltam a legkevésbé beteg, fáradt, vagy másnapos, ezért a nap nagy részében én dolgoztam a kasszánál. Bejött két negyven év körüli nő, hogy ebédelni szeretnének. Valami furcsa volt. A kinézetükben és a beszédükben is, pedig teljesen átlagosak voltak. Valamiért úgy éreztem magam, mintha egy filmben lennék. Az egyikük hangja édesanyáméra emlékeztetett, pedig nem különösebben hasonlított rá. Először nem tudtam, hogy mi történik, de aztán az egyikük a másikra nézve tökéletes magyarsággal megszólalt: „Te inkább kávét vagy teát innál?”.

Korábban a legfőbb érvem az ellen, hogy külföldön éljek az volt, hogy hiányozna a magyar nyelv. És eddig azt hittem, tényleg hiányzik, hogy magyarul beszélhessek. Most meg kiderült, hogy nem is.

Igaz, először nagyon megörültem, de ez az érzés másodpercek alatt ideges zavartsággá alakult át. Most mit csináljak? Arra gondoltam, hogy csak hirtelen elkezdek hozzájuk magyarul beszélni, és majd jól meglepődnek. De lámpalázas lettem, és fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Utána arra gondoltam, hogy felveszem a rendelést angolul, mintha mi sem történt volna, és soha nem kell kiderülnie, hogy ugyanabból az országból jöttünk.

Végül aztán jobb ötletem nem lévén, egyszerűen csak megkérdeztem tőlük (továbbra is angolul), hogy magyarok-e. Miután mondták, hogy igen, már magyarul válaszoltam, hogy én is. Ekkor persze mindenki nagyon örült, hogy nahát, milyen kicsi a világ, és megkérdezték, hogy mit csinálok itt. Elmondtam, hogy working holiday vízum, meg minden, és vissza akartam kérdezni, hogy ők mit csinálnak… Amikor aztán elakadtam. Most akkor tegeződünk, vagy magázódunk?

Otthon soha nem dolgoztam vendéglátásban, itt pedig megszoktam, hogy mindenkinek helóval köszönhetek. Nem kell azon gondolkoznom, hogy a fiatal főnökömet, vagy a középkorú konyhai segédet illik-e letegeznem, és nem kell a vendégek és köztem lévő korkülönbséget számolgatnom. Így aztán most összevissza keveredtek a lehetséges kérdések a fejemben… „Önök csak nyaralni jöttek?” „Ti most csak nyaraltok?” „Maguk mit csinálnak itt?”, de mindegyiket butyutának találtam. Így aztán végül egy „Öhm… Nyaralás?”-t sikerült összehoznom.

Ettől kezdve pedig csak egyre rosszabb lett; a jól megszokott angol kérdéseimet szabályosan nehezemre esett az anyanyelvemre lefordítani. Naponta legalább ötvenszer kérdezem meg, hogy „Would you like salmon or bacon with your eggs benedict?”, és a fejemben ez a kérdés csak angolul létezik. Soha el sem gondolkoztam azon, hogy hogy mondanám magyarul. „És… izé. Szalonna? Vagy salmon. Az a hal. You know. Lazac.”

Miután túlestünk a meglepően kínos bájcsevegésen és rendelés-felvételen, megkönnyebbülten besétáltam a konyhára, és elkezdtem mesélni a szakácsnak, hogy milyen furcsa volt ez a helyzet… Magyarul.

(A képen látható forrócsokit pedig én készítettem. Édesanyám hat e-mailt küldött arról, hogy ezzel feltétlenül dicsekedjek el, én pedig érett felnőtt nő lévén ráhagyom az ilyeneket. Tehát ismétlem, a képen látható forrócsokit én készítettem, ennyire menő vagyok.)