Szóval elköltöztem Kaikourába, most szállásért cserébe takarítok egy nagyonmenő diákszállóban. Igaz, a személyzeti szoba gyakorlatilag csak egy pici lyuk telezsúfolva emeletes ágyakkal, de öten lakunk benne, és mind az öten jófejek vagyunk. És pontosan 110 másodperc alatt el tudok jutni az ágyamból az óceánig, ami szintén nem hátrány.

A konyha és a fürdő a vendégekkel közös, ugyanúgy, ahogy a nappaliban lévő kis festősarok, zenesarok, és párnasarok is. Tegnap este még ingyenes grillpartyt is tartottak a kertben, amit én egész nap vártam.
Aztán nem jutottam el rá, mert délután felhívott Shannon és Lindsay, hogy eljöttek búvárkodni Kaikourába (mindketten tengerbiológusok), és itt várnak a bejárat előtt. Velük volt két egyetemi szaktársuk is, akik úgy döntöttek, hogy nem egyhetes nászutat tartanak egy barbadosi luxushotelben, hanem eljönnek ide három hónapra, és a kis hippibuszukkal körbeutazzák az országot. Jófejek.

Lindsay és Chris bementek paua-t (a képen látható kagylóhéjban élő kagylót) fogni, amíg mi - nem lévén búvárfelszerelésünk -, kint maradtunk madarakat nézni. Találtak is öt hatalmasat, és meghívtak vacsorázni, én pedig bármennyire is vártam a grillpartyt, inkább velük mentem. Elképzelni sem tudtam ugyanis, hogy hogyan lehet megenni azt a szerencsétlen fekete kis nyálkakupacot.

Kiderült, hogy a héjából kiszedve, kibelezve, egy kővel agyoncsapkodva, aztán kirántva. Csináltunk hozzá salátát, vettünk hozzá bort, és nagyonkirály volt. Csirkeízű.

Vacsora közben magyarul kellett őket tanítanom, a „vedd le a nadrágod”-tól elkezdve a "van fogkrémed?"-en keresztül az „ezek a drogok nem az enyémek”-ig minden hasznos kifejezésre. Másnap reggel csak a jóéjszakát-ra és jóreggelt-re emlékeztek, mert ezek állítólag úgy hangzanak, mint a „You ate the cat” és a „You’re a cat”, furcsa kiejtéssel.

A várostól kicsit feljebb, közvetlenül a tengerparton kempingeztünk, egy hihetetlenül szép helyen. Még délután valahonnan előkerült két madzagra fűzött golyó, szalagokkal a végén, és órákon keresztül tanítottak összevissza lóbálni őket úgy, hogy az jól nézzen ki. Aztán amikor lement a nap, előkerült két másik golyó, amik pedig mindenféle színekben világítottak. Fesztiválhangulatom lett. Mivel csak négy kempingszék volt az öt emberre, úgy alakult, hogy egymást váltogatva mindenféle fényjátékos bemutatót tartottunk, amit a másik négy a székbe süppedve, csokoládés porterrel a kezében, elképedt mosollyal bámult órákon keresztül.

Mert nem tudom, létezik-e annál szebb látvány, mint amikor a naplemente utolsó sugarai még bearanyozzák (berózsaszínesítik) az eget, mögötted hatalmas, havas tetejű hegyek sorakoznak, előtted az óceán nyúlik el végeláthatatlanul hosszan, és csak nézed, ahogy két ezüst fénycsóva lehetetlenül érdekes alakzatokat ír le, néha-néha belekeveredve az óceán hatalmas hullámaiba.

Talán csak az, amikor másnap reggel felébredsz, kidugod a fejed a sátor ajtaján, és abban a pillanatban meglátsz két delfint, akik az ezüstösen csillogó vízből kiugrálva ünneplik a napfelkeltét. Kezdek kicsit aggódni, hogy ha most ennyi csodaszép dolgot látok, később már semmit nem fogok szépnek találni…
- Gyere, nézzünk hullócsillagokat az erdőszéli kilátóból!
- Eh, nem is tudom... Delfinek lesznek?