Egész nap zuhogott az eső, de végül rávettem magam, hogy elmenjek boltba. Már hazafelé tartottam, a frissen vásárolt zacskós leveseimet lóbálva, amikor egyszercsak szembejött velem egy nagy kupac hátizsák. Integetett. Ez elsőre meglepő volt, de aztán a csomagok között észrevettem Melinát, és ezzel az integető hátizsák rejtélye egyszer s mindenkorra megoldódott.

Melinával még Hanmer Springsben dolgoztam együtt, de egy hónap után felmondott, és elment Ausztráliába karácsonyozni, utána pedig körbeutazni a déli szigetet. Éppen északra tartott munkát keresni, de lerobbant az autója, stoppolnia kellett, és csak Kaikouráig hozták el. Hihetetlenül sok véletlennek kellett ahhoz összejátszania, hogy most két hónappal később, egy másik városban random összefussunk az utcán, ahol amúgy rajtunk kívül egy lélek sem járt.

Miután megbeszéltük, hogy ez mennyire király, és mennyire örülünk egymásnak, elmondta, hogy egyetlen diákszállót sem ismer a környéken, és azt sem tudja, merre induljon. Ez a probléma is elég gyorsan megoldódott, hiszen hát én meg egy diákszállón dolgozom. Eljöttünk ide, lepakolt, aztán  - nagy büszkén, hogy én már ismerem itt a járást - elvittem fagyizni a legjobb (igaz, egyetlen) fagyizóba a környéken, és kiültünk a tengerpartra megbeszélni az elmúlt pár hónap összes pletykáját.

Másnapra azt terveztem, hogy az egész napot olvasással, és egy cabo nevű izraeli kártyajáték gyakorlásával töltöm, de nem így alakult. Helyette elmentünk szörfözni (szörfölni? hullámlovagolni. vagymi.). De nincs okom panaszkodni, ez is elég jó volt.