Ha a világ másik felére utaztok, érdemes útközben megállni valahol aludni; három napon keresztül folyamatosan repülni ugyanis nagyon fárasztó dolog. Az eredeti 2 átszállásból (Róma és Tajpej) 4 lett, Újdelhivel és Sydneyvel kiegészülve. Az Indiai repülőtér volt a legszebb, mégis azt szerettük a legkevésbé, mert a kézipoggyászok átvilágítása hihetetlenül lassan zajlott. Itt a férfiakat és a nőket külön sorba állították. És ha én is Dani lennék, 10 perc alatt végeztünk volna az egésszel... Így viszont (hogy nem Dani vagyok) egy órával tovább tartott, mert valamiért bevett szokás volt, hogy amíg egyetlen férfi is áll a sorban, a nőket nem engedik tovább.

Végül szerencsésen eljutottunk Aucklandbe. A nagy részünk legalábbis, Dani bőröndje Isztambulban kötött ki. De a repülőtéren egy kedves fiatalember a fura akcentusával megígérte, hogy próbálják megkeresni, és hamarosan utánunk küldik. Nagyon várjuk már, mert Dani szerint melegítőnadrágban és négy napja hordott pólóban nehezebb munkát találni.

Auckland nagy és szép város, az egyetlen hibája, hogy kevés kocsma van. Mivel este értünk oda, a Waikanae-be tartó busz pedig csak másnap reggel indult, azt terveztük, hogy valami kis olcsó éjjel-nappali helyen töltjük az éjszakát. Se olcsót, se éjjel-nappalit nem találtunk, úgyhogy egy darabig kint ültünk egy parkban (ahol találkoztunk két, óriásmókus-szerű lénnyel), utána pedig a városban bóklásztunk. Szép volt, csak hideg.

A másnap reggeli buszút elképesztően gyönyörű volt. Szerintem soha nem voltam még annyira fáradt, mint akkor, de nem tudtam becsukni a szemem. A legmenőbb nemzeti parkokat képzeltem olyannak, mint amilyenek az országút melletti dombok voltak. Talán a fű tetszik a legjobban. Nagyon zöld, és nagyon puhának tűnik. És mindenhol van belőle. A tehenek pedig feketék. Nem csak sötétben, világosban is. Sok a bárány és a láma is.

Ami pedig még talán a tájnál is jobb, az az itt élő emberek közvetlensége. Ha két idegen véletlenül egyszerre néz egymásra, ahelyett, hogy gyorsan elkapnák a tekintetüket, egymásra mosolyognak. Eddig szerettem volna azt hinni magamról, hogy kedves és barátságos vagyok, de miután találkoztam néhány itteni emberrel, kiderült, hogy igazából annyira nem is. A buszmegállóban hajnali 5-kor odajött hozzánk egy ott dolgozó férfi, és mosolyogva megkérdezve, hogy merre megyünk. Válaszoltunk, és erre elmondta, hogy melyik megállóból indul a buszunk, milyen hosszú lesz az út, és hogy szerinte még menjünk el sétálni egyet, mert sok időnk van. Nem is kértünk segítséget. Csak jött, és segített.

A busz indulása előtt egy idősebb hölgy mosolygott ránk, visszamosolyogtunk, majd megjegyezte, hogy kezd kicsit felmelegedni az idő. Felszállásnál odaszólt nekünk, hogy gyorsan kövessük őt. Nem tudtuk miért, de végül megértettük; az emeletes busz felső szintjére, rögtön az első üléshez futott, nekünk pedig integetett, hogy csatlakozzunk hozzá. Innen volt a legszebb kilátás. Ezután olvasni kezdett, csak néha szólt hozzánk, mesélt kicsit a családjáról, mindenféléről, de nem vitte túlzásba. Miután ő leszállt, a következő két ülés-szomszédunk mindegyike is rögtön megszólított minket, és néhány mondatos kedves beszélgetést kezdeményeztek. A boltban az eladó mosolyogva köszön, és megkérdezi, hogy vagyunk. Az adóhivatalban az ügyintéző mosolyogva érdeklődik, hogy mióta vagyunk itt, hogy tetszik az ország, és miket tervezünk még csinálni. Senki nem siet sehova, mindenki nyugodt, és mégis mindenre marad idő. Dani hasonlította az új-zélandi embereket a prágai kocsmákhoz; nagyon-nagyon jók. Mindenki kedves és közvetlen (legalábbis mindenki, akivel eddig találkoztunk), de nem viszik túlzásba az udvariaskodást. Ha a boltban kölcsön szeretnél kérni valakitől egy tollat, nem kérsz elnézést, nem teszed hozzá, hogy „megkérdezhetem-e”, „ha esetleg nem gond’’, vagy „megtenné-e kérem, hogy”, egyszerűen csak rámosolyogsz, hogy „Hi, got a pen?”. Mire ő visszamosolyog, kiveszi a táskájából, és odaadja.

Zseniális.