És hasonlóan a bankszámlanyitáshoz, nagyon kellemes csalódás volt.

Tőlünk néhány utcával odébb van egy anglikán templom, oda mentünk be, a 10 órakor kezdődő családi istentiszteletre. Mivel ilyen téren nincs túl sok tapasztalatom, nem szeretnék semmit semmihez hasonlítani, csak leírom, mi történt.

Amikor beléptünk, kicsit megijedtünk, mert velünk szemben egy táblára 60-70 kis laminált névkitűző volt kiakasztva, ahonnan minden belépő elvette a sajátját. Már épp fordultunk volna vissza, hogy ne zavarjuk meg a zártkörű rendezvényt, amikor odajött hozzánk egy idős hölgy, hogy ugye mi most először vagyunk itt. Elmondtuk, hogy magyarok vagyunk, és az országba is még csak két hete érkeztünk, amire egy mosolygós „Oh, how lovely!”-val válaszolt. Megkérdezte a nevünket, majd bemutatott minket a közelünkben álló emberek mindegyikének. Ők is megjegyezték, hogy „Hungarians? How lovely!”, és kaptunk mi is saját névtáblát (igaz, nem lamináltat).

A templom maga meglepően kicsi volt, és nagyon hangulatos. Nem volt túldíszített, fehér falak voltak, egyszerű fa padok, és sok gerenda. Kicsit korán értünk oda, úgyhogy beszélgetni kezdtünk a mögöttünk ülő két idős nővel. Az egyikük Afrikából jött, a másik Új-Zélandon született. Nagyon sokat kérdeztek, és nagyon sokat nevettek.

Maga az istentisztelet kimondottan élvezhető volt, és nem is tűnt hosszúnak. Az éneklések alatt egy fiatal lány gitározott, és egy idősebb férfi dobolt. Két férfi és egy nő prédikált felváltva, nem mindent értettünk pontosan, de szép volt. A mellettünk ülő néni unszolására a végén úrvacsorát is vettünk, igaz véletlenül az autóval érkezőknek szánt szőlőléből ittunk.

Még énekeltünk egy utolsót, ezután pedig a pap megkérdezte, hogy és mit csináltak a gyerekek. Ekkor értettük meg, hogy mik voltak a hátulról érkező zajok; a gyerekeknek nem kellett mozdulatlanul végigülniük az egészet, hanem közben festettek, rajzoltak, bábukat készítettek. Charlie, egy 5 éves kisfiú ekkor előrefutott, és bemutatta a gyülekezetnek legújabb művüket: egy tányérfejű, papírtestű zombit.

Mi már indultunk volna haza, de kiderült, hogy a templomból nyíló szobában sütit, teát, és kávét osztanak, és mindenki ott marad még beszélgetni. A mögöttünk ülő új-zélandi hölgy odavitt minket mindenkihez bemutatni, sajnálkozott, hogy kevés fiatal van, majd meghívott minket magához egy sajtos melegszendvicsre és kávéra. Az ő házában is hatalmas ablakok voltak, úgy tűnik, itt ez a megszokott. Nagyon tetszik.

Szóba jött, hogy mi nem tudunk vezetni, úgyhogy ebéd után kocsival levitt minket az óceánhoz, majd néhány környező kis városba körülnézni. Szabadkozott az utak minősége miatt, és nem volt hajlandó elhinni, hogy nálunk vannak ennél rosszabbak is. Miután mindet megmutatott, amit szeretett volna, hazahozott minket, és megbeszéltük, hogy jövő vasárnap találkozunk.

Pár órával később pedig kaptunk egy sms-t a paptól, hogy szeretne minket meghívni pénteken egy „igazi kiwi vacsorára”, két másik fiatal párral együtt, akiknek szívesen bemutatna minket. Továbbra sem kellett csalódnunk az „új-zélandi emberek elképesztően kedvesek”-elméletünkben.