Gallipoli - The scale of our war
Bevonatoztunk Wellingtonba, hogy körbejárjuk az ingyenes múzeumokat. Sok érdekes kiállítás volt, de a Gallipoli - The scale of our war című után úgy döntöttünk, hogy a többit inkább későbbre hagyjuk. Ezt a Te Papa új-zélandi nemzeti múzeumban láttuk. Hat emeletes épület, amelyből öt emeleten végig kiállítások vannak, általában egymás mellett több is.
A második emeleten csak végig akartunk sétálni, de egy fiatal férfi rámutatott egy ajtóra, hogy most nyílt egy új kiállítás a gallipoli csatáról, amit szerinte érdemes megnézni, úgyhogy bementünk. Rögtön az első teremben egy három méter magas, tökéletesen élethű szobor fogadott bennünket egy elszánt arcú férfiról, gépfegyverrel a kezében. A szőrszálak a lábán, az izzadságcseppek a homlokán, a megfeszülő izmok a sebes karján, minden annyira szépen ki volt dolgozva, hogy néha egy-egy pillanatig tényleg azt vártam, hogy felénk fordul és megszólal.
A következő teremben fekete falon fehér és vörös betűkkel leírták a férfi történetét, írtak az első világháborúról, Új-Zéland szerepéről, és a gallipoli csatáról. Összesen 12 terem volt, ezek egyik felében makettek, fegyverek, és falra írt történetek, a másik felében pedig hatalmas szobrok voltak küzdő katonákról, haldokló emberekről, síró ápolónőkről. Ezekben a termekben teljesen sötét volt, csak a szobrokat világították meg. A háttérben hátborzongató, halk zene szólt, és az ott szolgáló férfiak és nők naplóiból felolvasott részleteket hallhattunk. Tökéletesen eltalálták azt a határt, ami az egyértelműen hatásvadász, giccses-érzelgős háborús megemlékezések, és a semmitmondó tények szomorú hangon történő unalmas felolvasása között van; azt a pontot, ahol még nem mondhatjuk, hogy nevetségesen túlzásba vitték, de azt még kevésbé, hogy nem érintett meg.
A videó valószínűleg nem adja át eléggé a hangulatát, de élőben még az éppen akkor berontó viháncoló iskolás csoport ellenére is nagyon nyomasztó volt; hiába mentünk át utána a pár méterrel odébb kezdődő, kakapókról szóló kiállításra, fél órával később sem tudtam még őszintén nevetni.
Najó, ezen talán egy kicsit:
