Dani ma is dolgozik, én pedig nem. Elkezdett végre tavaszodni, és egész jó idő van, úgyhogy sétáltam kicsit az erdőben, aztán leültem egy fa tövébe olvasni. (Sosem rajongtam az e-könyvekért, az viszont tény, hogy utazáshoz nagyon praktikusak.)

Agatha Christie Tíz kicsi néger című regényének a vége felé tartottam. Egyszer már elolvastam, még 10 évesen, nyáron, amikor egyedül voltam otthon. Akkor nagyon féltem tőle, és most kíváncsi voltam, hogy így, kétszer olyan idősen, még mindig ijesztő-e. De nem, egy egyszerű krimi, talán csak a megszokottnál kicsit többen halnak meg benne. Elolvastam az utolsó fejezetet is:

„Egyedül van a szigeten... Magára maradt - kilenc hullával... De mit számít az? Ő él... [...] Odaért a szoba ajtajához. Hugo odabenn várja – biztos volt benne. Kinyitotta az ajtót… Elakadt a lélegzete… Mi az ott – mi lóg le arról a kampóról a mennyezeten? Egy kötél, hurokkal a végén? […] Hát persze, hiszen így is van a mondóka utolsó sora: Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek… A kis porcelánfigura kiesett a kezéből. Észrevétlenül elgurult, nekiütődött a kályhaellenzőnek és összetört. Vera gépiesen lépett előre. Ez a vég. Itt vár rá, ahol az a hideg, nedves kéz (természetesen Cyril keze) a nyakához ért… Kiúszhatsz a sziklához, Cyril… Ennyiből áll egy gyilkosság – semmi az egész! Csak aztán nem tudja elfelejteni az ember…. Fölmászott a székre, merev tekintettel, mint egy alvajáró… Nyakára illesztette a hurkot. Hugo ott állt, és figyelte, megteszi-e, amit meg kell tennie. Vera kirúgta maga alól a széket...”

és elindultam hazafelé. Talán két-három métert tehettem meg, amikor ezt láttam:

Hazáig futottam. Soha többé nem megyek egyedül az erdőbe.