Kicsit elaludtunk, így a tervezett fél 8 helyett csak 10-re értünk le a főúthoz. De most rögtön fel is vett egy turizmus szakos egyetemi tanárnő, aki elvitt minket Plimmertonig (nagyjából félútig). Tőle megtudtuk, hogy Waikanaeben, a házunktól nem teljesen egy órányi sétára van egy kis park, ahol átszoktatták a kiviket nappali életmódra. Tehát ha reggel 11-kor odamegyünk az etetésre, nagy eséllyel találkozunk is velük. Évek óta szeretnék látni egy igazi kivit, és itt lakunk több, mint két hónapja, de erről a parkról még soha nem hallottunk... Egy újabb ok, amiért megéri stoppolni. Főleg, hogy Plimmertontól aztán két különösen jófej huszonéves lánnyal utaztunk tovább, akik (szinte vágható cigarettafüstben, dübörgő zenével, és a megengedett sebesség másfélszeresével) elvittek minket nemhogy Wellingtonba, de egészen Zealandia bejáratáig.

A belépőjegy nem sokkal volt drágább, mint a vonatjegy lett volna, és nagyon megérte. Mert ennyire szép helyeken voltunk, és ennyire király állatokat láttunk: