Itt folytatom, csak hogy nehogymár túl hosszú legyen egy bejegyzés.
Szóval Hanmer Springs egy pici üdülőfalu, ami leginkább a fürdőiről híres.

Mi a Greenacres motel recepciója mögötti kis házban lakunk, két német lánnyal, egy fiatal kínai fiúval, aki a hely tulajdonosa, az ő apukájával, és napközben a recepciós nénivel. Reggel 10-től délig takarítunk a szállásért cserébe. A szobánk csak egy franciaágyból és egy kis szekrényből áll, másnak hely se nagyon lenne. A konyhában folyamatosan kínai kajaszag van, és ma hajnalban arra ébredtünk, hogy egy fekete macska mászkál az ágyunkban. De nagyon tetszik.

A két német lány már régebb óta dolgozik itt, ők első nap megtanítottak minket arra, hogy mit hogyan kell csinálni. Most már a wcpapír végét is fel tudom úgy hajtogatni, mint a puccos hotelekben szokás. Hát, igen, minden nap tanul valamit az ember. Penny, a recepciós néni azt is megígérte, hogy megtanít engem autót vezetni, és akkor majd nem kézben kell felcipelnünk mindent a magasabban lévő apartmanokba. Tegnap még csak egy kört mentünk a házak mögött, ma viszont már én is parkoltam be. Tolatva.

Mint már említettem, Hanmer Springs egy pici üdülőfalu. Nagyon kevesen élnek itt, a legtöbben csak nyaralni járnak ide. Ennek pedig megvan az a hatalmas előnye, hogy nagyon könnyű munkát találni; a sok nyaraló embert ugyanis folyamatosan etetni, itatni, és szórakoztatni kell. Tegnap bementünk egy nagy, zsúfolt, félig kocsma - félig étterem típusú helyre, hogy munkát keresünk. Mivel mindketten profi baristák vagyunk, akik dolgoztak már különböző kávézókban és éttermekben (haha), menjünk vissza másnap, mert biztosan szükség lesz ránk. Ma vissza is mentünk, a főnök megkérdezte, hogy meddig leszünk itt, mesélt kicsit az éttermeiről, majd kijelentette, hogy mindketten minimálbérért fogunk dolgozni heti 20-25 órát, igaz azt nem mondta, hogy mit. Megkért, hogy főzzek neki egy kávét, amitől kicsit megijedtünk, merthogy ugye eddigi életünk során mindketten csak egyszer használtunk ilyen nagy gépet: amikor Dani előző főnöke megmutatta nekünk, hogyan kell. De az egyik pultos segítségével egész jól összehoztam, a végén még meg is dicsért. Ma délután 5-re már vissza is kellett mennem, Dani pedig majd holnap megy először.

Azt hittem, hogy az első nap úgy fog kinézni, hogy elmondják, miket kell majd csinálnom, olvasgatom kicsit az étlapot, hogy mi micsoda, aztán hazajövök. Ehelyett fél óra alatt elmondták, hogyan vegyem fel a rendeléseket, mit minek rövidítsek, melyik rendelést kinek kell leadni, hogyan vigyek ki egyszerre 6 korsó sört vagy 4 tál ételt, kinek mit adjak először, mit hova tegyek, mikre figyeljek, mit csináljak mindig, mit ne csináljak soha, aztán a kezembe nyomtak egy pólót, hogy öltözzek át, és mostantól pincérnő vagyok.
Amikor valaki angolul, új-zélandi akcentussal kér valami kiejthetetlen nevű új-zélandi borból, valami olyan mennyiséget, amiről még soha életedben nem hallottál, azt nem könnyű gyorsan leírni. Így aztán minden második mondatom az volt, hogy „Sorry, this is my first day here.”, de ezután mindenki csak nevetett, és megmutatták az étlapon, hogy miről beszélnek. 11 körül zártunk, végigrohangáltam az egész estét, és nagyon élveztem. Egyetlen tányérat vagy poharat sem törtem össze. Zárás után pedig mindenkinek jár egy ingyensör is; lehet, hogy nem vagyok túl ambiciózus, de nehezen tudok elképzelni ennél jobb munkahelyet.