Hatéves korom óta tanulok angolul, most huszonegy vagyok. Van felsőfokú nyelvvizsgám, beleírták a diplomámba, hogy elvégeztem 50 kredit angolos kurzust, és elvileg matek-angol szakos tanár leszek. Tudom, hogy mikor és hogyan kell a folyamatos befejezett jövőidőt használni, mi az az oxford comma, és hogy milyen sorrendben vannak a magánhangzók a continuously szóban. Többezer szavas esszéket írok Shakespeare drámákról, és minden filmet vagy sorozatot angolul nézek.
Aztán ideértünk Új-Zélandra, és nem tudtam megszólalni sem.

Bárhová mentünk, bármit kellett elintéznünk, olyanok voltunk, mint két kisiskolás, akik a tanáriszoba előtt ácsorogva egyezkednek; „én kopogok, te beszélsz!”. Valahogy megijesztett minket az a tény, hogy most használnunk is kell a sok év alatt megszerzett, általunk eddig egészen jónak tartott nyelvtudásunkat. Az iskolában (tudatosan, vagy kevésbé tudatosan) eddig minden tanár azt nevelte belénk, hogy amit mondanál azt vagy jól mondd, vagy sehogy. Ez egy bizonyos szintig elég jó életfilozófia, ebben a helyzetben azonban nem túl hasznos. Az első egy-két hónapban mindent kétszer annyi ideig tartott elmondanunk, mert közben megálltunk gondolkozni, hogy így vajon helyes-e. Kijavítgattuk magunkat, ha lehagytuk a „s” végződést e/3-ban, vagy befejezett jelent és időhatározót is használtunk ugyanabban a mondatban. Kellemetlenül éreztük magunkat, ha valamit rosszul mondtunk, és igyekeztünk a lehető legrövidebb mondatokban társalogni, hogy minél kevesebb lehetőségünk legyen hibázni.

Aztán szép lassan rájöttünk, hogy ez mennyire butaság.
Az étteremben töltött első napok valamelyikén már vagy tíz perce beszélgettem Dirkkel, egy német pincérrel, amikor észrevettem, hogy egyáltalán nem használ igeidőket. Azóta sem teszi, és ez kicsit sem zavaró. Amikor valamit mesél, úgyis tudom, hogy a múltra gondol. Ha pedig azt szeretné elmondani, hogy már felvette a hatos asztal rendelését, csak odailleszti az egyszerű jelenidejű mondat végére az „already” szót, és máris egyértelmű, hogy mit akar. Erős akcentussal, sok nyelvtani hibával, és nem különösebben nagy szókinccsel beszél, de folyékonyan és határozottan. Nagyon megirigyeltem.

Én talán mostanra jutottam el oda, hogy nem érzem hátránynak azt, hogy angolul kell beszélnem, és ugyanolyan jól ki tudom fejezni magam, mintha otthon lennék. Vannak szavak, amik nem jutnak eszembe, de azokat akkor gondolkodás nélkül körülírom, és folytatom tovább. Amikor pedig valamit rosszul mondok, vagy furcsán ejtek ki, már eszembe sem jut kijavítani. Hiszen így is teljesen érthető, és az emberek nagy része még el is mosolyodik rajta, hogy „milyen aranyos akcentus, honnan van?”

A motel tulajdonosának kínai apukája például egyáltalán nem tud angolul, de ő is itt lakik velünk. Néha áthallatszik a szobájából, ahogy próbálgatja kiejteni és megjegyezni a szavakat, ezeket pedig aztán amikor csak tudja, használja is. Pár napja épp teát csináltam a konyhában, amikor megállt mellettem, és büszkén rámutatott, hogy "cup of tea", majd mosolyogva folytatta kínaiul. Általában csak így beszélgetünk vele, mert többet nem tud mondani, de ez pont elég volt ahhoz, hogy megszeressük.
Hosszú idő alatt jöttünk csak rá tehát arra, ami igazából elég egyértelmű... Hogy ugye néma gyereknek anyja se érti a szavát. Pösze gyereknek sem mindig, de próbálkozni akkor is érdemes.

(Egyetlen helyzetben vannak csak továbbra is nehézségeim a beszéddel: amikor Nigelnek, az egyik új-zélandi séfnek kell valamit elmagyaráznom. Ő minden alkalommal tesz valami megjegyzést a kiejtésemre, vagy egyszerűen csak megrázza a fejét, hogy egyetlen szavamat sem érti, úgyhogy mondjam meg a kedves vendégnek, hogy vagy úgy kapja az ételt, ahogy az étlapon szerepel, vagy sehogy. Ezért aztán amikor vele beszélek, próbálok nagyon jól artikulálni, amitől persze csak még magyarosabban mondok mindent. Tegnap végül Renato, az új-kaledóniai mosogatófiú sietett a segítségemre: elismételte utánam, hogy „kebab plate with aioli”, az én magyar akcentusomat franciára fordítva.)