Tegnap megittuk a munkazáró sörünket, Dani megvert mindenkit dartsban (én később végeztem, és azt is Jorge-tól kellett megtudnom, hogy a barátom egyáltalán tud dartsozni), aztán hazajöttünk. Azt terveztük, hogy rögtön lefekszünk aludni, de a főnökünk (aki amúgy maximum 25-nek néz ki, de tegnap kiderült, hogy 35 éves) kint ült a nappaliban egy másik kínai férfival, meg egy japán lánnyal, és odahívott, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Amint leültünk, a kezünkbe nyomtak egy-egy sört, meg whiskyt ananászlével (ami pont olyan rossz, mint amilyennek hangzik), hogy akkor most játszunk.

Nosztalgiával kevert hányingerként tudnám leírni az érzést, ami elfogott, miután kiderült, hogy gyakorlatilag pontosan ugyan azt a játékot játszák, amivel egyetemi éveim első néhány hónapját eltöltöttem. Franciakártya, minden lapnak van valami jelentése (mindenki iszik, lányok isznak, választhatsz valakit, aki iszik, aki legkésőbb teszi fel a kezét, iszik, hozhatsz egy szabályt arról, hogy ki mikor mennyit iszik, és társai), és az egyetlen célja, hogy mindenki nagyon sokat igyon.

Mint mindig, most is elérte a célját.