Minden év decemberében egyetlen napra bezár az étterem - a szomszéd kocsmával, kávézóval, és pizzériával együtt. Mindezt csak azért, hogy a Hanmer Hospitality összes dolgozója felüljön egy buszra, és közösen elmenjen valahova berúgni.

Már hetekkel ezelőtt párosával kisorsolták, hogy kinek melyik ország népviselete szerint kell beöltöznie. A népviselet szót elég tágan értelmeztük; Lucy például a Dél-afrikai Köztársaságot kapta és párducnak öltözött, Jon és Petra pedig Dániát, és tündérjelmezben jöttek. Én Dimonnal, az egyik szakáccsal Fidzsit kaptam. Pár nappal indulás előtt még elképzelésem sem volt, hogy mit veszek majd fel, de mint mindig minden, ez is megoldódott. Jordyn kölcsönadott egy fűszoknyát, Dimon csinált kókuszdió melltartót magának és nekem is, Petra kölcsönadott egy testszínű pólót és melltartót, Melina vett nekem Christchurchben nyakláncot és hajdíszt, Stacie pedig begöndörítette a hajam; gyakorlatilag a jelmezem egyetlen saját része a szoknya alatt hordott pizsamanadrágom volt.

Reggel 10-kor közös reggelit tartottunk a nappalinkban, sütöttünk egy rakás szalonnát és tojást, Pat pedig csinált egy nagyonmenő gyümölcstálat, mindenféle gyönyörűen kifaragott gyümölcsökkel. Délre kellett odaérnünk a Monteith’s-ba, és egykor indult a busz; addig biliárdoztunk, beszélgettünk, és találgattuk, hogy vajon hova megyünk. Merthogy ezt Nabbyn, a főnökön kívül senki nem tudta, ő talál ki minden évben valami újat. Idén a tervezés terén nem erőltette meg magát, egy közeli borászatba, és két másik kocsmába vittek el minket… A program része pedig annyi volt, hogy mindenki ingyen ivott. Persze azért senki nem panaszkodott. A buszon énekeltünk, de az oroszlánkirály főcímdalán kívül nem sok mindent találtunk, amit mindenki ismert volna; így aztán a liverpooli pultosfiú magára vállalta, hogy mindenféle átköltött foci-indulókat skandáljon, amit aztán közösen énekelhettünk utána. Félig osztálykirándulás, félig szakest hangulata volt, és borzasztóan jól éreztem magam. Tetszett, hogy itt mindenki ennyire közvetlen, és hogy az ötvenéves szakács éppen olyan érdeklődéssel hallgatta az épp aktuális buta lány-problémáimat, mint a huszonéves pincérlányok.

Hét órakor értünk vissza, ezután az Oflynn’s-ban folytattuk ugyanazt, amit addig csináltunk. A kocsma összes ablakát leragasztották újságokkal, még egy hatalmas kordont is felállítottak a kiülős részén, amin keresztül senki nem látott be. Mivel mindenkinek szabadnapja volt, nem volt pultosunk, így aztán mindenki magának készítette az italokat. Fogalmam sincs, mennyibe kerülhetett ez Nabbynek, de nem is akarom tudni; amilyen szerénykedve az olcsóbb sörökből ittunk csak egy-egy pohárral az elején, a végére már mindenki összevissza koktélokat kevert magának, vagy borral locsolta a másikat (én például az egyik menedzsert, mert kiderült, hogy ő osztott be másnap reggel 9-re dolgozni; a munkahelyem fantasztikusságát igazolja, hogy erre ő nem kirúgott, csak megdobált néhány jégkockával, és összefirkálta a kezem).

Előkarácsonyi névhúzós ajándékozás is volt, amit itt Secret Santa-nak hívnak, és annyira titkos, hogy nemcsak előre nem mondhatod meg, hogy kit húztál, de az ajándékokat is a Mikulás osztja ki, névtelenül. Persze néha így is ki lehet találni, Yasmin például felismerte a g-betűimet az ajándékra írt üzenetről, de én a mai napig nem tudom, hogy kitől kaptam. Csoki volt benne, meg egy csomó kártya mindenféle emberek szájáról, amit az orrodra csíptethetsz, hogy bután nézz ki. Persze az összes kártyát fél órán belül eltéptük, leöntöttük, vagy egyszerűen csak elkavartuk valahova, de addig meglepően vicces volt. Ez tipikusan az egy éjszakára elmegy típusú ajándék.

Miután bezártunk, néhányan még átmentünk a fiúk házába kártyázni. Elég sok időt eltöltöttünk náluk is, aztán amikor onnan is kizavartak minket, az egyik lakótársammal és a fent említett menedzserrel átjöttünk hozzánk palacsintát sütni. Odaégettük.

Reggel 9-re mentem dolgozni, és előtte még a fiúk házába is vissza kellett futnom, mert valamilyen –feltehetően nagyon jó – okból náluk hagytam a cipőmet. Az ablakpárkányon. Pár perc késéssel értem be, de ezzel nem voltam egyedül; szinte minden pultos, pincér, és szakács kócosan, büdösen, korsó vizekbe kapaszkodva, és végtelenül elkeseredett arckifejezéssel próbálta meg túlélni a mai napot. A nap fénypontja talán az volt, amikor Casey szalvéta-hajtogatás közben elaludt, és leesett a bárszékről.

Már alapból az egész napos zárvatartás is bevétel-kiesést okozott, de Nabby fizette a buszt is, majd az ingyenbort, szusit, és sajttálat a borászatnál, nagyjából 40 ember számláját a másik két kocsmában, és akkor még nem is beszéltünk az Oflynn's szinte teljesen felélt italkészletéről... Csak, hogy aztán a következő nap használhatatlanul másnapos személyzettel kelljen vezetnie az éttermet. Gondolhatnánk, hogy ez nem túl jó üzlet, de aztán meg mégis; egy ilyen nap után mindenki még jobban szereti a munkatársait és főnökeit, jobban érzi magát a munkahelyén, és hálás azért, hogy itt dolgozhat. Azt hiszem, sok munkaadó alábecsüli ennek a jelentőségét.