A szentestét idén karácsonyfadíszítés és ajándékbontogatás helyett kávéfőzéssel és pizzarendelések felvételével töltöttem, majd egy bezárt kocsmában söröztem a munkatársaimmal. Kicsit megijesztett; ilyen érzés felnőttnek lenni? Nem mondhatnám, hogy különösebb karácsonyi hangulatom volt a 32 fokos tűző napsütésben, pedig én tényleg mindent megtettem; mikulássapkás pingvint hordtam a fülemben, minden egyes kapucsínóra karácsonyfát rajzoltam, és egy állandóan ismétlődő karácsonyi zenés lejátszási listát állítottam be, amit néhány kollégám többszöri, hangos ellenkezése ellenére sem voltam hajlandó megváltoztatni.

Igaz, nekik a szenteste nem is nagy dolog; itt 25.-én reggel jön a Mikulás. És legnagyobb meglepetésemre tényleg jött, a három fantasztikus amerikai lakótársam személyében. Kiástak az erdőből egy kis fenyőfát, amit elültettek egy vödörbe, telepakolták a nappalit girlandokkal, fenyőágakkal, és mécsesekkel, és piros papírba csomagolt kis ajándékokat tettek a fa alá. Arra ébredtem, hogy Ryan kopog az ajtón, hogy menjek velük sütit sütni, de előbb azért nézzek már körül a fa alatt, mert az egyik ajándékon mintha az én nevemet látta volna. Utána még órákkal később is rajtam nevettek, amiért majdnem elsírtam magam.

Nekiálltunk sütiket gyártani és mézeskalácsot díszíteni, miközben a szomszédban a fiúk bárányt sütöttek. A nem staffhouse-ban lakó munkatársaink is átjöttek, és mindenki egész délután csak a két ház között mászkált, itt-ott besegítve, amiben tudott. Amikor mindennel elkészültünk, megterítettünk a két ház közötti udvaron, és kiültünk megvacsorázni és megsörözni. A megsörözés része aztán nagyjából éjfélig elhúzódott, közben kártyáztunk, táncoltunk, sütit ettünk, és beszélgettünk.

Persze, hó és család nélkül azért nem igazi karácsony a karácsony… De az adott körülmények között nem tudtam volna elképzelni ennél zseniálisabb karácsonyi programot.