Korábban azt hittem, hogy egy életem van; az, amiben pécsi egyetemista vagyok, matematika-angol szakos tanárnak készülök, napközben bejárok a katalógusos órákra és panaszkodom a zh-król, esténként a szántó kollégium lépcsőjén olcsó bort iszok a barátaimmal, hétvégente pedig hazamegyek, a nappaliban a megszokott helyemen ülve beszélgetek a szüleimmel, és a nagymamám rántotthúst csomagol nekem. Úgy indultam el Új-Zélandra, hogy ez egy kaland lesz, amiről majd később mesélhetek nekik.

Erre most alig három hónap alatt kialakult egy új életem Hanmer Springsben. Az, amiben pincérnő vagyok, minden beszélgetésem angolul zajlik, zavar, ha valaki rossz helyre teszi a kávéscsésze-alátéteket, vicceskedve flörtölök a törzsvendégekkel, evőeszköz-fényesítés közben a munkatársaimmal pletykálok az épp nem jelenlévő munkatársaimról, reggelit készítünk egymásnak a szobatársammal, a kocsmában ha csak rávigyorgok a pultosok bármelyikére, már hozzák is a vice-házmesteremet, és minden hétfőn steak-et vacsorázom.

Le tudnám élni itt az egész életem, és valószínűleg ugyanolyan boldog lennék, mint otthon. Ha nem boldogabb. Persze továbbra is nagyon hiányzik a családom és a barátaim, de valamilyen szinten itt is mindenem megvan, ami otthon; egy ház, ahol nyugodtan mászkálhatok fehérneműben és ehetek az ágyamban, egy baráti társaság, akik bármikor vevők egy sörre, néhány barátnő, akikkel megbeszéljük, hogy kinek ki tetszik, vagy ki mivel bántott meg minket, néhány barát, akikkel mindenféléről sztorizgatunk és mindenfélével piszkáljuk egymást, és egy megszokott napi rutin. Már nem kell azon gondolkoznom, hogy „ezt most vajon mondhatom-e”, tudom, hogy mit hol kell keresnem, és úgy főzök tökéletes kávét, hogy oda sem nézek. Én figyelmeztetem az új pincéreket, ha elfelejtenek valamit, és tőlem kérnek bocsánatot, ha rosszul vesznek fel egy rendelést. Mindenki ismeri a hibáimat, a szeretnivaló tulajdonságaimat, a furcsa szokásaimat és a magánéletemet, és én is ismerem mindenki másét.

Egy hét múlva viszont ezt mind itt kell hagynom, mert a vízumom csak három hónapig enged egy helyen dolgozni. És tudom, hogy ez ilyen rövid idő után bután hangzik, de megint úgy érzem, mintha az otthonomat hagynám el. Egyik pillanatban nagyon várom, a következőben viszont azt gondolom, hogy örökre itt szeretnék maradni. Az egyik felem vágyik valami újra, a másik ragaszkodik a megszokotthoz. És itt még nehezebb; otthonról azzal a tudattal indultam el, hogy egy év múlva hazamegyek. Innen viszont úgy kell eljönnöm, hogy sok barátomtól örökre búcsúzom el.

Azt viszont megtanultam, hogy a nulláról újrakezdeni nem is olyan nehéz. Végülis hasonló volt Pécsre költözni is; akkor is azt hittem, hogy soha sehol nem lesz olyan jó, mint az NLG-ben volt. Ez néhány szempontból igaz is, másrészt viszont hatalmas butaság. Máshogy, de az egyetem is éppen olyan jó volt, mint a gimnázium. És máshogy, de a Hanmer Springsben élni is éppen olyan jó, mint otthon. Ahogy jövő héttől kezdve a -még eldöntetlen- dolog, amit csinálni fogok is máshogy, de éppen olyan jó lesz, mint itt. És jellemfejlődés szempontjából mindenképp hasznos újra és újra ismeretlen környezetbe kerülni; valahova, ahol senki nem tudja, milyen voltál korábban, így aztán bárki lehetsz, aki szeretnél.

Juteszembe, hálásan fogadok minden ötletet arra vonatkozóan, hogy a következő munkahelyemen milyen menő becenéven mutatkozzam be.