Elmentem bevásárolni (azaz hogy sétáltam húsz percet az óceánparton, vettem egy szelet csokit, majd hazasétáltam az óceánparton). Hazafelé megláttam egy sajtboltot, és bementem. Egy ötven év körüli férfi fogadott mosolyogva, ami aztán kicsit lehervadt az arcáról, amikor egy reménykedő-bocsánatkérő vigyor kíséretében elmondtam, hogy nem szeretném menő sajtokra költeni az utazásra félretett pénzem, viszont úgy láttam az ajtón, hogy van kóstolási lehetőség. Kezdek hozzászokni az itteni kedvességhez, így aztán nem lepett meg, amikor fél percen belül visszatért a mosoly az arcára, vagy hatféle sajtból levágott egy kis darabot, elmondta, hogy melyik milyen, majd miután megköszöntem és elbúcsúztam, utánam jött, és a kezembe nyomott egy kis csomagot, benne két meglepően nagy darab sajttal, hogy útravaló.

Sétáltam tovább, és megláttam egy kis bódét „free coffee, free sandwiches” felirattal. A diákszállón annyi ingyenkávét iszok, amennyit csak szeretnék, és a sajtkóstolás után már éhes sem voltam, szóval nem tudom, miért mentem oda. Részben talán mert az ingyenes szó mégiscsak mindig vonzó, részben pedig kötekedni. Úgy tűnik, mégis sikerült magamra szednem egy minimális szkepticizmust az életem során; nehezen hiszem el, hogy az ingyenes dolgokat még reklámozzák is. Ha tényleg ingyenesek.

Szóval megkérdeztem egy ott ülő, 30 év körüli nőt, hogy kinek jár az ingyenkávé és ingyenszendvics. Mindenkinek, aki szeretne épp inni egy kávét, vagy enni egy szendvicset. De azért valamennyit mégiscsak illik érte fizetni, igaz? Nem, nem fogadnak el semmit. Akkor valami új kávé-márka, amit reklámoznak? Nem, azt sem tudja pontosan, milyen márkájú, de kóstoljam meg, finom. Na, de azért néhány bibliai idézetet csak meg kell hallgatnom? Elmosolyodott, hogy közel járok, tényleg egyházi kezdeményezés, de megígéri, hogy egyet sem fog mondani.
Kedvesnek tűnt, úgyhogy elfogadtam egy kávét, leültem mellé, megfeleztük az útravaló sajtomat, és vagy húsz percet beszélgettünk. Ő pedig a várakozásaimmal ellentétben betartotta az ígéretét; még az sem derült ki, hogy melyik egyháztól jöttek.

És hazafelé (továbbra is az óceánparton sétálva) jutott eszembe, hogy ezek a dolgok továbbra is mennyire csodálatosak, én meg már szinte teljesen hozzászoktam. Ugyanúgy, ahogy minden máshoz is az itteni életemben.

Ezért is jó talán, hogy legalább Hanmer Springsből eljöttem… Ott túlságosan otthon éreztem magam, ami bármilyen jól is hangzik, mégsem az. A helyi különlegességek, a lenyűgöző táj, és az emberek kedvessége helyett megint az kezdett érdekelni, hogy a szobatársam milyen új pletykát hallott a főnök lányáról, vagy hogy felhív-e a jóképű munkatársam. Délutánonként nem kirándulni mentem, hanem sorozatokat néztem, esténként pedig nem a hegytetőről néztem a csillagokkal teli eget, hanem egy kocsmában söröztem ugyanazokkal az emberekkel, akikkel előző este. Aminek egyrészt megvan a maga varázsa, másrészt viszont én most épp ez elől menekülök. Úgyhogy gyorsan vettem is egy búvárszemüveget, és megfogadtam, hogy mostantól minden nap csinálni fogok valami lelkes turistához méltó dolgot.

(A képnek semmi köze nincs a szöveghez, de ezt a kávét is én csináltam, és szerintem menő.)