Nem tudom, kinek mennyi tapasztalata van vasrács-keretes emeletes ágyak gyűrődésmentes beágyazásának terén. Akinek sok, az valószínűleg egyetért velem abban, hogy ez egyike a világ legutálatosabb munkáinak. Legalábbis így gondoltam egészen tegnap reggelig, amikor Marie-vel, egy francia lánnyal három órát töltöttünk azzal, hogy a diákszálló összes zuhanyzójának lefolyóját kitisztítsuk. Korábban nem is nagyon beszéltünk, de miután végeztünk az összes vizes hajcsomó, fanszőrzet, és - a szagból ítélve - három napos hányás kikaparásával, magától értetődő volt, hogy mostantól legjobb barátnők vagyunk, és együtt megyünk el ebédelni.

Barátkozni nem nehéz. Ezt eddig is tudtam, de ha teljesen őszinte akarok lenni, a legtöbb barátomat vagy az alkoholnak, vagy valamilyen kényszerítő körülménynek köszönhetem; önszántamból egyébként soha nem mentem oda ismeretlen, vagy csak látásból-ismerős emberekhez beszélgetni. Aztán az elmúlt fél évben ez szép lassan változásnak indult, és most már talán kicsit kevésbé rettegek attól, hogy a puszta létezésemmel kellemetlenséget okozok a körülöttem élőknek.

Mégis, amikor ideértem a diákszállóra, azt hittem, hogy az egy asztalnál ülő, egymással beszélgető emberek együtt is jöttek, részemről pedig tolakodás lenne csatlakozni hozzájuk. Pár nappal később tudtam csak meg, hogy ez itt nem így működik. A párnák között fekve olvastam a nappaliban, amikor odajött egy német fiú, hogy dobjak neki is néhány párnát, cserébe ad a sültkrumplijából. Aztán csak megkérdezte, mit olvasok, és a következő pillanatban azt vettem észre, hogy négy, teljesen eltérő korú és nemzetiségű emberrel beszélgetünk a kommunizmusról.

Mindenki elmondja a véleményét, és meghallgatja a másikét. Mindenki iszik a mások által főzött teából, és mindenki főz teát másoknak. Mindenki beleeszik a másik uzsonnájába, és természetesnek veszi, ha beleesznek az övébe. (csak a félreértések elkerülése végett: már nem a kommunizmusról, hanem a diákszállóról beszélek) Tegnap este egy brazil férfival beszélgettem a művészetekről, miközben mellettem egy középkorú francia nő egy kínai kamaszfiúval kártyázott, és mind a négyen pogácsát ettünk, amit egy ausztrál lány sütött. Aztán abbahagytuk, és csak figyeltük, ahogy egy fiatal srác a kongájával csatlakozik a fotelban ülve gitározó bácsihoz, majd egy harmadik elkezdi őket zongorán kísérni.