Tegnap megittuk a munkazáró sörünket, Dani megvert mindenkit dartsban (én később végeztem, és azt is Jorge-tól kellett megtudnom, hogy a barátom egyáltalán tud dartsozni), aztán hazajöttünk. Azt terveztük, hogy rögtön lefekszünk aludni, de a főnökünk (aki amúgy maximum 25-nek néz ki, de tegnap kiderült, hogy 35 éves) kint ült a nappaliban egy másik kínai férfival, meg egy japán lánnyal, és odahívott, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Amint leültünk, a kezünkbe nyomtak egy-egy sört, meg whiskyt ananászlével (ami pont olyan rossz, mint amilyennek hangzik), hogy akkor most játszunk.

Nosztalgiával kevert hányingerként tudnám leírni az érzést, ami elfogott, miután kiderült, hogy gyakorlatilag pontosan ugyan azt a játékot játszák, amivel ...

Ma brownie-t uzsonnáztunk. Éttermi brownie-t. Karamell-hálós, csokiszirupos, kakaóporos díszítéssel, vaníliafagyival. Nem szeretek ilyen nagy kijelentéseket tenni, de ez volt életem legjobb uzsonnája.

Már az első munkanapomon elterveztem, hogy én itt egyszer enni fogok valami desszertet. Mert nagyon-nagyon jól néznek ki. Persze mindig sajnáltunk volna 3000 forintot költeni egy szelet sütire... De most muszáj volt, mert megígértem egy vendégnek.

Tegnap ugyanis kaptam borravalót. Ez nem lenne meglepő, hiszen pincérként dolgozom. De aztán meg mégis az, mert Új-Zélandon nem szokás borravalót hagyni. Olyannyira nem, hogy nálunk a Monteith's-ban normális rendszer sincs rá; ha néha egy-egy vendég azt mondja fizetéskor, hogy szeretne pár dollár ...

Hatéves korom óta tanulok angolul, most huszonegy vagyok. Van felsőfokú nyelvvizsgám, beleírták a diplomámba, hogy elvégeztem 50 kredit angolos kurzust, és elvileg matek-angol szakos tanár leszek. Tudom, hogy mikor és hogyan kell a folyamatos befejezett jövőidőt használni, mi az az oxford comma, és hogy milyen sorrendben vannak a magánhangzók a continuously szóban. Többezer szavas esszéket írok Shakespeare drámákról, és minden filmet vagy sorozatot angolul nézek.
Aztán ideértünk Új-Zélandra, és nem tudtam megszólalni sem.

Bárhová mentünk, bármit kellett elintéznünk, olyanok voltunk, mint két kisiskolás, akik a tanáriszoba előtt ácsorogva egyezkednek; „én kopogok, te beszélsz!”. Valahogy megijesztett minket az a tény, hogy most ...

Amíg Waikanae-ban voltunk, időnk lett volna mindenféle érdekes helyekre járni, de pénzünk nem volt. Most pénzünk lenne, de időnk nincs.

A motelban elvileg minden nap reggel 10-től délig dolgozunk, de gyakran csak délután 1-2 óra körül végzünk. És ahogy egyre jobb az idő, egyre több vendég jön, akik egyre több szobát koszolnak össze. Viszont nem panaszkodhatunk, mert a túlóráért már fizetnek… És akkor még csak nem is beszéltünk a rengeteg ingyen-cuccról, amit takarítás közben lehet találni. Nyaraláskor mindenki vesz például tejet a reggeli kávéjához, viszont a félig üres dobozt senki nem viszi haza, nehogy kiboruljon útközben; nekünk pedig ez nagyon jól jön a reggeli müzlihez. Néha hagynak itt kenyeret, tojást, vajat, ...

Amikor már nem szabad elindulni, de még nem üthetnek el, olyankor a közlekedési lámpa nem zölden, hanem pirosan villog.

Akár egy kis faluban vagy, akár egy nagy városban, ha valaki szembejön veled az utcán, és véletlenül egymásra néztek, szinte biztos, hogy rád fog köszönni.

Az 1-es számot csak egy vonallal jelölik. Amivel nincs is baj, hiszen így is sem nehéz kitalálni róla, hogy micsoda… Viszont az meglepett, amikor két különböző ember is rám szólt az étteremben, hogy az asztalok számát „normálisan” írjam le, mert az én furcsa 1-eseimet nehezen tudják elolvasni a konyhán.

Nem használnak paplanhuzatot. Alsó és felső lepedő van, amik közül csak az alsó funkcionál normális lepedőként. A felső alá be kell feküdni, és ...

Szóval privát jacuzzink is van.

Azokra az estékre, amikor épp nem a fantasztikus munkahelyünkön dolgozunk, vagy a gyönyörű kilátást nézzük. Ebből megint csak azt akarom kihozni, amit már írtam néhányszor: itt lenni jó.

Itt folytatom, csak hogy nehogymár túl hosszú legyen egy bejegyzés.
Szóval Hanmer Springs egy pici üdülőfalu, ami leginkább a fürdőiről híres.

Mi a Greenacres motel recepciója mögötti kis házban lakunk, két német lánnyal, egy fiatal kínai fiúval, aki a hely tulajdonosa, az ő apukájával, és napközben a recepciós nénivel. Reggel 10-től délig takarítunk a szállásért cserébe. A szobánk csak egy franciaágyból és egy kis szekrényből áll, másnak hely se nagyon lenne. A konyhában folyamatosan kínai kajaszag van, és ma hajnalban arra ébredtünk, hogy egy fekete macska mászkál az ágyunkban. De nagyon tetszik.

A két német lány már régebb óta dolgozik itt, ők első nap megtanítottak minket arra, hogy mit hogyan kell csinálni. Most ...

Megint szinte ugyanúgy éreztük magunkat, mint amikor otthonról indultunk el. Ez alatt a két hónap alatt teljesen berendezkedtünk a kis hegyoldali házban, megszerettük a kutyát, akire vigyáztunk, megismertük a szomszédokat, a bolti eladókat, az egész környéket. Aztán egyszerre csak megint össze kellett pakolnunk, és elindulni az ismeretlenbe. Nem mintha nem ez lenne ennek az egész évnek a célja, de kicsit mégis nehéz volt újra otthagyni a már éppen kényelmessé és megszokottá vált életet.

Főleg, hogy vasárnapig maradhattunk a házban, mi pedig szombat délelőtt még nem tudtuk, hogy hova megyünk tovább. Se munka, se szállás, se semmi. Mert persze leginkább csak azokra az állásokra jelentkeztünk, amiket szívesen csinálnánk - ezeket pedig ...

Itt van hd-ben is, mert úgy szebb.  (jobbalsó sarokban kell bekapcsolni)

Általában három reakciót különböztethetünk meg.

A velünk egykorúak visszakérdeznek, hogy „Európából?”, majd elmesélik, hogy melyik volt osztálytársuk született Londonban.

A nyugdíjasok egy mosolygós „Oh, that’s lovely.”-val válaszolnak, majd sajnálkoznak kicsit, hogy pont ebben a rossz időben jöttünk Új-Zélandra, nálunk otthon most biztosan melegebb van.

A 25-55 éves korosztályból pedig az elmúlt hónapban szinte kivétel nélkül mindenki tett valami megjegyzést a menekültválsággal kapcsolatban. Vannak, akik csak egy diplomatikus „Hallom, nem nagyon tudtok mit kezdeni a menekültekkel.”-t, de Danitól pár hete azt is megkérdezték, hogy „És miért fújjátok le könnygázzal a gyerekeket?”. Ma tőlem kérdezte meg egy ...

Mezítláb, jó időben sétálni a homokban nagyon jó dolog. Szélviharban és beázott sportcipőben tenni ugyanezt órákon keresztül, not so much.

Tegnap kitaláltuk, hogy megnézzük a Red Rocks rezervátumot, mert úgy hallottuk, hogy ott fókák is laknak. Megkerestük gyorsan a Wellington-térképünkön, és annyira nem is volt hosszú az út. A térképen legalábbis. Végül a Dani munkahelyétől még további négy órát sétáltunk, és ennek több mint felét nem létező utakon, felváltva a homokban és a sziklák között. Minden egyes kis öbölbe úgy mentünk bele, hogy „Na, majd ha innen kiérünk!”, és amint kiértünk, egy újabb öbölben találtuk magunkat. De nagyon megérte.

Egyrészt, mert maga az út is elképesztően gyönyörű volt.

...

Kicsit elaludtunk, így a tervezett fél 8 helyett csak 10-re értünk le a főúthoz. De most rögtön fel is vett egy turizmus szakos egyetemi tanárnő, aki elvitt minket Plimmertonig (nagyjából félútig). Tőle megtudtuk, hogy Waikanaeben, a házunktól nem teljesen egy órányi sétára van egy kis park, ahol átszoktatták a kiviket nappali életmódra. Tehát ha reggel 11-kor odamegyünk az etetésre, nagy eséllyel találkozunk is velük. Évek óta szeretnék látni egy igazi kivit, és itt lakunk több, mint két hónapja, de erről a parkról még soha nem hallottunk... Egy újabb ok, amiért megéri stoppolni. Főleg, hogy Plimmertontól aztán két különösen jófej huszonéves lánnyal utaztunk tovább, akik (szinte vágható cigarettafüstben, dübörgő zenével, ...

Dani ma is dolgozik, én pedig nem. Elkezdett végre tavaszodni, és egész jó idő van, úgyhogy sétáltam kicsit az erdőben, aztán leültem egy fa tövébe olvasni. (Sosem rajongtam az e-könyvekért, az viszont tény, hogy utazáshoz nagyon praktikusak.)

Agatha Christie Tíz kicsi néger című regényének a vége felé tartottam. Egyszer már elolvastam, még 10 évesen, nyáron, amikor egyedül voltam otthon. Akkor nagyon féltem tőle, és most kíváncsi voltam, hogy így, kétszer olyan idősen, még mindig ijesztő-e. De nem, egy egyszerű krimi, talán csak a megszokottnál kicsit többen halnak meg benne. Elolvastam az utolsó fejezetet is:

„Egyedül van a szigeten... Magára maradt - kilenc hullával... De mit számít az? Ő él... [...] Odaért a szoba ...

Öt hónapja ilyenkor minden percet azzal töltöttünk, hogy a kollégiumi szobánkban ültünk, és a working holiday vízumra való jelentkezésről olvastunk, vagy lent ácsorogtunk, és mindenkinek arról beszéltünk, hogy mennyire elképesztően jó lenne, ha esetleg mindketten megkapnánk. El akartunk jönni otthonról, ki akartunk szakadni a megszokott környezetünkből, a mindennapi problémáinkból, világot akartunk látni.

Most itt vagyunk, ülünk a nappaliban, és arról beszélünk, hogy mennyire jó volt otthon, amikor este 10-kor ha fagyit akartunk, csak lefutottunk a tommarketbe, és vettünk egy egész dobozzal. És ha kitaláltuk, hogy még nincs kedvünk tanulni, csak leültünk egy üveg olcsó borral a szántó-lépcsőre, és rögtön kiderült, hogy ...

Dani reggel korán elindult dolgozni, én pedig csak szombaton megyek legközelebb… Úgyhogy kihoztam egy paplant a nappaliba, befoglaltam a kutya babzsákfotelját,  csináltam magamnak egy limonádét (saját citromból, ami a mandarin és a grapefruit-fa között nő a kertünkben), és leültem olvasni. Így terveztem eltölteni az egész napot.

Épp csak hogy kényelmesen elhelyezkedtem, amikor megcsörrent a telefon. A szomszéd néni szólt bele, hogy úgy látja, a férjem nincs itthon, ő meg szeretne venni néhány bokrot a kertjébe, és elkísérhetném, ha ráérek. Ekkor ismertem meg a hatalmas ablakok és üvegajtók egyetlen hátrányát: nem mondhatom azt, hogy nagyon elfoglalt vagyok, hiszen mindenki látja, hogy nem. Így aztán pár perccel később már a ...

Csak hogy elmondja, hogy tetszik neki a zöld nadrágom, és reméli, hogy jól érzem magam Új-Zélandon és boldog vagyok.

Tíz perccel később pedig egy középkorú nő szólított meg, hogy ne haragudjak, ha rosszul látja, de kicsit elveszettnek tűnök. Ő pedig épp ráér, úgyhogy ha nem tudok kiigazodni a városon, szívesen elkísér egy darabig.

Pedig még a munkájukat is elveszem.

…még talán egyszerűbb is, mint otthon. Arra mondjuk nem árt figyelni, hogy itt az út bal oldalán közlekednek. És ha nem vagy elég óvatos, lehet, hogy olyan ember vesz fel, aki szinte már kényelmetlen helyzetbe hoz a túláradó kedvességével.

Tegnap mentem először dolgozni a mozgássérült férfihoz, Jonnak hívják. Sokkal jobban éreztem magam, mint amire számítottam, de sokkal fárasztóbb is volt. Mivel magától semmit nem tud csinálni, mindenben nekem kellett segítenem, a zuhanyzástól kezdve egészen a füle megvakarásáig. Kókusztejes-currys-limeos-furcsafűszeres halat főztem vacsorára, közösen ettünk, hogy egy falatot ő, egyet én. Részletesebben viszont nem írhatok róla, ez is benne van a munka-szerződésemben.

Szóval inkább ...

Legalábbis 99%-osan biztosak vagyunk benne, hogy az volt. Fekete-fehér volt (mint ahogy az egy pingvintől el is várható), nagyobb, mint egy kacsa, és bent úszott a tengerben. De a kacsákkal ellentétben ő a testének nagy részét a víz alatt tartotta, és gyakran teljesen lemerült a víz alá, hogy aztán valahol máshol bukkanjon fel. Vártuk, hogy hátha kijön a partra (főleg miután az út mellett észrevettük a képen látható táblát), de nem tette. Mindegy, ami késik, nem múlik. Úgyis gyakran fogunk arra járni, mert ha minden jól megy, Dani ott fog dolgozni.

Merthogy munka-ügyben is egyre több sikerünk van. Most úgy néz ki, hogy mindkettőnknek lesz.

Ma reggel 10-kor vettem észre egy álláshirdetést, hogy konyhai kisegítőt keresnek egy arab ...

Ezt megerősítendő: itt egy kép rólunk, ahogy mosolygunk.