Említettem már, hogy Kaikourán heteket lehetne úgy eltölteni, hogy minden nap látsz vagy csinálsz valamit, amit korábban még soha. Azt hittem, mostanra már pont kifogytam a lehetőségekből, de aztán meg kiderült, hogy mégsem.

Marie-vel ebédeltünk a kertben, amikor hallottuk, majd fél másodperccel később éreztük is, hogy valami fura. Először azt hittem, hogy csak valaki belehajtott a házba az autójával, vagy ilyesmi, de a következő pillanatban elkezdett remegni a villám a tányéron, és mozogni alattam a pad. Marie a pudingjával pontosan így nézett ki:

, úgyhogy az első gondolatom az volt, hogy "velociraptor!".

Aztán hallottam, ahogy mindenki rohan ki az épületből, hogy "földrengés!". Ekkor gyorsan beláttam, hogy ez tényleg ...

Kaikourán heteket lehetne eltölteni úgy, hogy minden nap csinálsz valamit, amit korábban még soha. Csak  hát ugye kinek van erre pénze?
...Nekem! - gondolta Bori, és gyorsan feliratkozott egy gyorstalpaló pilóta-tanfolyamra.

Miután néhányan furcsának találták, hogy mindenféle búvároktatás nélkül kezdőket kivisznek a nyílt óceánra, szinte félve írom a mai bejegyzést. Ugyanis ma meg az történt, hogy egy húszperces ez-a-gomb-ezt-csinálja típusú tanfolyam után repülőt vezettem.

Na jó, nem teljesen egyedül. Ha őszinte akarok lenni, valószínűleg olyasmi helyzet volt, mint amikor egy kisgyereknek a hátsó ülésen adnak egy játékkormányt, és a kanyarokban büszkén brümmögve úgy csinál, mintha ő vezetne. De nem akarok őszinte lenni: ...

Az én fejemben eddig máshogy nézett ki a delfinekkel úszás. Ott a víz nem sós, és nem hullámzik, én nem neoprén ruhában, hanem bikiniben vagyok, a hajam lobog a szélben (még csak vizes sem lesz), nincs szükségem búvárszemüvegre, mert a delfinek a víz felszínén úsznak, pacsiznak velem, és megengedik, hogy a hátuszonyukba kapaszkodva utazzak. Azt hiszem, egy filmben egyszer így láttam, szóval így kell lennie.

Erre most kiderült, hogy vadon élő delfinekkel az óceánban ez nem így működik. Ott igenis annyi sós víz megy bele a szádba, amennyi csak belefér, alig tudsz mozogni a ruhádban, örülsz, ha a búvárpipán keresztül néha kapsz egy kis levegőt, a delfinek pedig nagy ívben szarnak rád.

Persze azért így is elég menő dolog. Nagyon ...

Egész nap zuhogott az eső, de végül rávettem magam, hogy elmenjek boltba. Már hazafelé tartottam, a frissen vásárolt zacskós leveseimet lóbálva, amikor egyszercsak szembejött velem egy nagy kupac hátizsák. Integetett. Ez elsőre meglepő volt, de aztán a csomagok között észrevettem Melinát, és ezzel az integető hátizsák rejtélye egyszer s mindenkorra megoldódott.

Melinával még Hanmer Springsben dolgoztam együtt, de egy hónap után felmondott, és elment Ausztráliába karácsonyozni, utána pedig körbeutazni a déli szigetet. Éppen északra tartott munkát keresni, de lerobbant az autója, stoppolnia kellett, és csak Kaikouráig hozták el. Hihetetlenül sok véletlennek kellett ahhoz összejátszania, hogy most két hónappal később, egy másik ...

Nem tudom, kinek mennyi tapasztalata van vasrács-keretes emeletes ágyak gyűrődésmentes beágyazásának terén. Akinek sok, az valószínűleg egyetért velem abban, hogy ez egyike a világ legutálatosabb munkáinak. Legalábbis így gondoltam egészen tegnap reggelig, amikor Marie-vel, egy francia lánnyal három órát töltöttünk azzal, hogy a diákszálló összes zuhanyzójának lefolyóját kitisztítsuk. Korábban nem is nagyon beszéltünk, de miután végeztünk az összes vizes hajcsomó, fanszőrzet, és - a szagból ítélve - három napos hányás kikaparásával, magától értetődő volt, hogy mostantól legjobb barátnők vagyunk, és együtt megyünk el ebédelni.

Barátkozni nem nehéz. Ezt eddig is tudtam, de ha teljesen őszinte akarok lenni, a legtöbb ...

Elmentem bevásárolni (azaz hogy sétáltam húsz percet az óceánparton, vettem egy szelet csokit, majd hazasétáltam az óceánparton). Hazafelé megláttam egy sajtboltot, és bementem. Egy ötven év körüli férfi fogadott mosolyogva, ami aztán kicsit lehervadt az arcáról, amikor egy reménykedő-bocsánatkérő vigyor kíséretében elmondtam, hogy nem szeretném menő sajtokra költeni az utazásra félretett pénzem, viszont úgy láttam az ajtón, hogy van kóstolási lehetőség. Kezdek hozzászokni az itteni kedvességhez, így aztán nem lepett meg, amikor fél percen belül visszatért a mosoly az arcára, vagy hatféle sajtból levágott egy kis darabot, elmondta, hogy melyik milyen, majd miután megköszöntem és elbúcsúztam, utánam jött, és a kezembe nyomott ...

Szóval elköltöztem Kaikourába, most szállásért cserébe takarítok egy nagyonmenő diákszállóban. Igaz, a személyzeti szoba gyakorlatilag csak egy pici lyuk telezsúfolva emeletes ágyakkal, de öten lakunk benne, és mind az öten jófejek vagyunk. És pontosan 110 másodperc alatt el tudok jutni az ágyamból az óceánig, ami szintén nem hátrány.

A konyha és a fürdő a vendégekkel közös, ugyanúgy, ahogy a nappaliban lévő kis festősarok, zenesarok, és párnasarok is. Tegnap este még ingyenes grillpartyt is tartottak a kertben, amit én egész nap vártam.
Aztán nem jutottam el rá, mert délután felhívott Shannon és Lindsay, hogy eljöttek búvárkodni Kaikourába (mindketten tengerbiológusok), és itt várnak a bejárat előtt. Velük volt két ...

Ma én voltam a legkevésbé beteg, fáradt, vagy másnapos, ezért a nap nagy részében én dolgoztam a kasszánál. Bejött két negyven év körüli nő, hogy ebédelni szeretnének. Valami furcsa volt. A kinézetükben és a beszédükben is, pedig teljesen átlagosak voltak. Valamiért úgy éreztem magam, mintha egy filmben lennék. Az egyikük hangja édesanyáméra emlékeztetett, pedig nem különösebben hasonlított rá. Először nem tudtam, hogy mi történik, de aztán az egyikük a másikra nézve tökéletes magyarsággal megszólalt: „Te inkább kávét vagy teát innál?”.

Korábban a legfőbb érvem az ellen, hogy külföldön éljek az volt, hogy hiányozna a magyar nyelv. És eddig azt hittem, tényleg hiányzik, hogy magyarul beszélhessek. Most meg ...

Korábban azt hittem, hogy egy életem van; az, amiben pécsi egyetemista vagyok, matematika-angol szakos tanárnak készülök, napközben bejárok a katalógusos órákra és panaszkodom a zh-król, esténként a szántó kollégium lépcsőjén olcsó bort iszok a barátaimmal, hétvégente pedig hazamegyek, a nappaliban a megszokott helyemen ülve beszélgetek a szüleimmel, és a nagymamám rántotthúst csomagol nekem. Úgy indultam el Új-Zélandra, hogy ez egy kaland lesz, amiről majd később mesélhetek nekik.

Erre most alig három hónap alatt kialakult egy új életem Hanmer Springsben. Az, amiben pincérnő vagyok, minden beszélgetésem angolul zajlik, zavar, ha valaki rossz helyre teszi a kávéscsésze-alátéteket, vicceskedve flörtölök a törzsvendégekkel, ...

Mert a fantasztikus amerikai lakótársaim ilyet is tudnak. Mindig is ki akartam próbálni, de soha nem annyira, hogy tegyek is érte valamit. Úgy tűnik, ezzel a legtöbben így vannak; amint Lindsay megemlítette, hogy régebben rengeteget játszottak, egyszerre vagy öten felugrottunk, hogy légyszilégyszi, mi is.

Korábban csak annyit tudtam róla, hogy valami szerepjáték, ahol egy dungeon masternek kinevezett ember meséli a történetet, és mindenféle sokoldalú kockával kell dobni, hogy kiderüljön, sikerült-e az, amit a karaktered csinálni akart. Azóta már háromszor játszottunk, és még mindig csak ennyit tudok.

Najó, nem. Lassan, de biztosan haladok. De rengeteg szabály van, és nagyon sok dologra kell figyelni. Ryan és én másfél órát töltöttünk ...

A szentestét idén karácsonyfadíszítés és ajándékbontogatás helyett kávéfőzéssel és pizzarendelések felvételével töltöttem, majd egy bezárt kocsmában söröztem a munkatársaimmal. Kicsit megijesztett; ilyen érzés felnőttnek lenni? Nem mondhatnám, hogy különösebb karácsonyi hangulatom volt a 32 fokos tűző napsütésben, pedig én tényleg mindent megtettem; mikulássapkás pingvint hordtam a fülemben, minden egyes kapucsínóra karácsonyfát rajzoltam, és egy állandóan ismétlődő karácsonyi zenés lejátszási listát állítottam be, amit néhány kollégám többszöri, hangos ellenkezése ellenére sem voltam hajlandó megváltoztatni.

Igaz, nekik a szenteste nem is nagy dolog; itt 25.-én reggel jön a Mikulás. És legnagyobb meglepetésemre ...

Ez a kérdés Új-Zélandon a köszönés részét képezi. Mindegy, hogy gyerekkori barátaiddal, munkatársaiddal, az utca végén lakó nénivel, vagy egy bolti eladóval találkozol, köszönés után szinte kivétel nélkül mindenki megkérdezi, hogy vagy.

Magyarországon ezt csak ismerőseinktől kérdezzük meg, és arra utal, hogy beszélgetni szeretnénk. Ezzel pedig elég gyakran panaszok áradatát zúdítjuk magunkra. „Egész nap órán voltam, aztán behívtak estére dolgozni, pedig meg kéne írnom még két beadandót holnapra, meg amúgy is beteg vagyok, úgyhogy nem tudom, mit fogok csinálni, de rohadtul elegem van már mindenkiből.” De még jó esetben is egy „Fáradtan.” vagy „Hát, a szokásos… Megvagyok.” típusú választ kapsz.

Új-Zélandon ...

Előzmények: pár nappal ezelőtt a szobatársamnál aludt a barátja, én meg gondoltam, hadd legyenek kicsit kettesben, úgyhogy inkább nem jövök haza. Átmentem Shane-hez, az egyik menedzserünkhöz, hogy megnézünk egy filmet, és alhatok nála. Sikerült kiválasztanunk egy horrorfilmet, aminek a felénél ő elaludt, én pedig egyedül retteghettem végig az egészet, amiért később nagyon haragudtam rá.

Szóval tegnap este aztán összefutottunk a kocsmában, és mondta, hogy talált egy másik horrort, ami jónak tűnik, úgyhogy átjön megnézni, és most megígéri, hogy ébren marad. Ez úgy nézett ki, hogy ő tízpercenként felröhögött, én tízpercenként felsikítottam. Borzalmas volt. Miután befejeztük a filmet, megemlítette, hogy éjszaka milyen ...

Két szabadnapot kaptam egymás után, ami nem gyakran esik meg, úgyhogy gondoltam az eddigiekkel ellentétben ezt most majd jól kihasználom. Kicsit megnehezítette a dolgot, hogy előző este Melina búcsúbulija volt, ahonnan hajnali négykor még a fiúk házába is átmentünk - senki nem tudja, hogy miért. (Itt szeretném megosztani mindenkivel mélységes felháborodásomat, amiért Új-Zélandon nem csak hogy nem ismerik a fröccs fogalmát, de el sem tudják képzelni, hogy mi benne a jó. Hiába kóstoltattam meg mindenkivel, majd festettem le nekik különböző képeket arról, ahogy egy fülledt nyári délutánon ülnek egy balatonparti kocsma előtt, egy gyöngyöző pohár jéghideg fröccsel a kezükben; mindenki kiabált velem, hogy elrontom a bort, és ...

Minden év decemberében egyetlen napra bezár az étterem - a szomszéd kocsmával, kávézóval, és pizzériával együtt. Mindezt csak azért, hogy a Hanmer Hospitality összes dolgozója felüljön egy buszra, és közösen elmenjen valahova berúgni.

Már hetekkel ezelőtt párosával kisorsolták, hogy kinek melyik ország népviselete szerint kell beöltöznie. A népviselet szót elég tágan értelmeztük; Lucy például a Dél-afrikai Köztársaságot kapta és párducnak öltözött, Jon és Petra pedig Dániát, és tündérjelmezben jöttek. Én Dimonnal, az egyik szakáccsal Fidzsit kaptam. Pár nappal indulás előtt még elképzelésem sem volt, hogy mit veszek majd fel, de mint mindig minden, ez is megoldódott. Jordyn kölcsönadott egy fűszoknyát, Dimon csinált ...

Már majdnem két hónapja sétálok el minden nap a hanmer springsi bungee jumping-ot hirdető tábla mellett, és eddig mindig csak néztem, hogy "na majd egyszer". Tegnap este aztán úgy döntöttem, hogy mikor, ha nem most . Elmondták, hogy a híd kocsival 10 percre van innen, és aznap már nem mehetek, viszont másnap reggel akár fel is tudnak venni, és háztól házig vinni. Ez pedig elég jól hangzott.

Gondoltam, hogy itt is kedves és jófej emberekkel fogok találkozni, azt viszont nem tudtam, hogy négyből hármat ismerni is fogok. Az egyik munkatársam pár nappal ezelőtt említette, hogy reggelente itt is dolgozik, úgyhogy az annyira nem lepett meg... De aztán meghallottam egy ismerős hangot, hogy "Decided to jump off a bridge, eh, Bori? Do you mind getting ...

Mozgalmasabb napokon mindig van egy maitre d’-nek kinevezett pincér, akinek az a dolga, hogy az étterem közepén lévő kasszánál áll, vezeti, hogy melyik asztalnál épp mi történik, és irányítgatja a többieket, hogy ki, mikor, hol, és mit csináljon. Ezt a szerepet általában az új-zélandi, régóta itt dolgozó pincérek töltik be. Nem egy különösebben bonyolult munka, viszont az ő feladatuk az is, hogy motiváljanak minket. Ezt pedig nagyon jól csinálják.

A legegyszerűbb feladatok elvégzését is megköszönik, és ha bármi pici plusz dolgot teszel, rögtön odakiabálnak, hogy „Great, you are awesome!”, vagy hogy „Thank you, you’re a star!”. A neveden szólítanak, mindenért megdicsérnek, és a legapróbb dologra is úgy kérnek meg, ...

Drágák. Nagyon drágák.

A legolcsóbb szupermarketben a legolcsóbb üveg bor is bőven 1000 forint felett van. A kocsmákban pedig, mint általában, minden még többe kerül. A Monteith’s (ahol dolgozom) nem számít egy különösebben drága helynek, mégis a nálunk kapható legolcsóbb sörből is 1700 forint egy korsó. Egy dupla whiskykóla, vagy egy nagy tequila is nagyjából ennyibe kerül; ezen pedig csak tovább ront az a tény, hogy náluk a „dupla” és a „nagy” szavak 3 cl-re utalnak. Ha csak egy „single” röviditalt kérsz, az 1,5 cl-t jelent, tehát gyakorlatilag 800 forintot fizetsz egy kicsit összekoszolt aljú pohárért. Aztán még a poharat sem tarthatod meg. Persze, a minimálbér is jóval magasabb, mégis ijesztő átszámolni, hogy mennyi ...

Annyira szeretem, ahogy itt mindenre ezt mondják. A „szívesen”-től elkezdve a „semmi baj”-on keresztül egészen addig, hogy „nyugi már, minden rendben lesz”. Fogalmam sincs, hogy ez új-zélandi dolog-e, mert mindig csak az étteremben hallom, szóval eredetileg akár az amerikai, brit, vagy ausztrál munkatársaimtól is származhat. De a lényeg, hogy nagyon nehéz mosolygás nélkül kimondani, és valahogy mindig jobb kedvem lesz tőle.

Szóval, szakítottunk. De barátok maradunk. Tényleg. Nem volt tányércsapkodás, egymás hibáztatása, semmi különösebb dráma, egyszerűen csak kiderült, hogy nem vagyok még elég érett egy normális kapcsolatra. Dani tegnap utazott Christchurchbe, ahol Nabby, az étterem menedzsere talált neki munkát és szállást. ...