Észre sem vettem, hogy elfáradtam. Pedig de.
Hanmer Springs óta gyakorlatilag minden szállásomat, munkahelyemet, sőt, barátomat is ideiglenesnek tekintettem.
Reggelente azzal a gondolattal ébredni, hogy „Ma este melyik városban aludjak?”, először nagyon felszabadító érzés, és én úgy gondoltam, hogy életem végéig tudnám ezt csinálni. Nem kötődni senkihez és semmihez, mindent megnézni, felfedezni, kipróbálni, elmenekülni a felelősségek elől, és kihasználni minden pillanatot.

Titokban kicsit talán még le is néztem mindenkit, aki ezt megtehetné, de inkább évek óta (önszántából) ugyanazt a megunt munkát csinálja, ugyanabban a kihűlt párkapcsolatban van, és ugyanazokról a korrupt politikusokról panaszkodik.
Rengeteg elméletet ...

Merthogy hazajöttem. Maradhattam volna kicsit tovább, de úgy éreztem, hogy nekem most haza kell jönnöm. Lehet, hogy meg fogom bánni, de lehet, hogy azt bántam volna meg, ha tovább maradok. Ez már csak ilyen.

Az út megint nagyon hosszú volt, de hát ez annyira talán nem is meglepő. Nyolc órát várakoztam a dubai reptéren (ahol közben wc-re igyekezve berontottam egy női imaszobába), és még csak nem is ez volt a leghosszabb része. Felszálltunk délután 4-kor Sydneyben, és néhány órán belül besötétedett. Eltelt nyolc, aztán tíz, aztán tizenkét óra, és én hiába vártam, hogy hajnalodjon. Végül tizenöt órával később leszálltunk Dubaiban, és bemondták a pontos időt: éjfél múlt negyvenkét perccel. Hülye időzónák. Végül azért csak ...

Egyszóval Queenstown.

Mert most Queenstownban vagyok. Hétfőn indultam el Danitól, előbb csak szemerkélő, pár perccel később már zuhogó esőben, de szerencsére egy ausztrál fiú elvitt egészen Wanakáig. Az első egy-másfél órát nagy lelkesen végigbeszélgettük az élet értelméről, a boldogságról, utazásról, szerelemről, síelésről, tanulásról, majd a következő három órát kínos csendben töltöttük.
Wanakából másnap reggel stoppoltam csak tovább, egy diákszállón megismert német lánnyal (mert nekem volt táblám, neki pedig volt esernyője). Kora délután már itt is voltunk, és beköltöztünk egy pici szobába, két holland fiú mellé. Szobatársi ismerkedős programként aztán egész este Trónok Harcát néztünk, meg youtube-os ...

Ha egy esőerdőben jársz, és azt gondolod, hogy kicsit letérsz az ösvényről, aztán majd úgyis visszatalálsz... Ne tedd.

Dani szép helyen lakik.

Tegnap elmentünk megnézni a világ leges legkirályabb tavát. Próbáltam jó képet csinálni róla, tényleg próbáltam, de meg sem közelítik a valóságot, mert a kis gopro-utánzat kamerám nem ismeri ezt a színt. Nem hibáztatom érte, eddig én sem tudtam, hogy a kéknek létezik egy ennyire zseniális árnyalata is.

Új-Zélandon túl sok szép hely van ahhoz, hogy egy ilyen csoda megkapja a figyelmet, amit megérdemelne: a világ leges legkirályabb tavának még csak neve sincs. Egy random kis tó a Fox Glacierhez vezető út parkolója mögött. Szerintem azért, mert ezt a színt tényleg senki nem tudja se lefényképezni, se összefotoshoppolni, így aztán nem lehet turistacsábításra használni.
Én azért ...

Hokitika nem túl forgalmas hely, és az eső is elkezdett esni. Így aztán nagyon boldog voltam, amikor megállt egy rozoga furgon, és kiszólt belőle egy hosszú ősz hajú bácsi, hogy a következő faluig el tud vinni - ez itt nagyjából 50 km-t jelent. Útközben megemlítette, hogy a házához tartozó teraszt átalakította kávézóvá, én pedig megemlítettem, hogy jól esne egy kávé.

Amikor a "kávézó" szót használta, nem teljesen így képzeltem el. Egy 250 fős faluban lakik, olyan stílusú házban, amilyenhez hasonlót korábban csak a falumúzeumban láttam. Áram van, de ha fűteni, főzni, vagy meleg vízben mosakodni szeretnék, akkor szóljak, és kimegy gyorsan fát aprítani. A vécének nincs ajtaja, a fal félig beomlott az egyik szobában, de majd ...

Borzasztóan unni kezdtem a tökéletes munkahelyemet, úgyhogy felmondtam, és visszajöttem a déli szigetre. Egy óra autózás egy munkatársammal, tizenhárom óra buszozás, négy óra kompozás, fél óra autózás egy kompon megismert nénivel, majd újabb egy óra buszozás után eljutottam Nelsonba, ahol besétáltam a legközelebbi backpackersbe, megmondtam, hogy abban a szobában szeretnék aludni, ami a legközelebb van a bejárathoz, lefeküdtem az ajtóhoz legközelebb lévő ágyba, és elaludtam.

Azt terveztem, hogy innen elstoppolok Danihoz, aki most Nelsontól 500 km-re, a Fox Glaciernél lakik. Reggel közepes erősségű gyomorgörccsel ébredtem; itt állok két hatalmas és iszonyatosan nehéz bőrönddel, egy hátizsákkal, egy hálózsákkal, meg egy ...

1. Történet:
Ma egy öltönyös új-zélandi úriember (az öltönyös japán úriemberrel tartott üzleti megbeszélését félbehagyva) mesélt nekem Gödöllőről, ahol én még soha nem jártam. A kastély gyönyörű, és milyen kedves kis mondáink vannak nekünk, magyaroknak. Valóban, mondom erre én, de mégis melyikre gondol? Arra gondol, mondja ő, hogy Erzsébet hercegnő (vagy Mária Terézia? nem emlékszik pontosan) azzal a feltétellel egyezett bele a gróffal köttetendő házasságba, ha az Budapesttől Gödöllőig elviszi szánkón. Persze, hogy a dolgokat megnehezítsük, éppen nyár volt. De találékony fiú volt ez a gróf, felhintette sóval az egész utat, és a hercegnőt (illetve Mária Teréziát) elszánkóztatta egészen a kastély bejáratáig.
...

Kedves emberek, gyönyörű hegyek és tengerpartok, semmi felelősség, semmi kötelesség, oda megyek, ahova akarok, azt csinálok, amit akarok. Ahhoz, hogy munkát találjak, elég egy telefonhívás, ahhoz, hogy barátokat, elég valakit leszólítanom az utcán. Nincs mit várnom, mert tudom, hogy most minden tökéletes. Ez az egész év olyan, mint egy nagyon hosszú nyaralás.

Amikor viszont nincs mihez viszonyítani, meglepően könnyű beleunni a boldogság nyugodt egyhangúságába. Nem az életem egyhangú, maga a boldogság vált megszokottá. Minden túl egyszerű. Indokolatlanul sok pénzt kapok bárki által elvégezhető munkákért. Kicsit sem kell szórakoztatónak vagy érdekesnek tűnnöm ahhoz, hogy beilleszkedjek egy társaságba, mindenki szeret és elfogad ...

Az étteremhez tartozik egy néhány kilométeres erdei út is, amit végig fiatal művészek szobrai díszítenek. Tizenkét dollárért sétálhatsz rajta végig, a pultnál áruljuk a jegyeket – elképzelésem sincs, miért veszi meg ezeket bárki is. Egy kis ösvényről beszélünk, amelyet egyik oldaláról sem véd kerítés, és egyetlen jegyellenőrt sem alkalmazunk. Mégis mindenki, tényleg mindenki megveszi a jegyet, amivel megintcsak sikerült elérniük, hogy borzasztó embernek érezzem magam.

Szerencsére azonban nem kényszerítettek bele ilyen komoly erkölcsi dilemmákba; az étterem dolgozóinak ingyenes, így aztán nyugodtan hazudhatok magamnak arról, hogy mennyire megvenném a belépőjegyet. Kettőt is.
Mivel a munkám részét képezi, hogy minden ...

A farm ahol lakom egy szőlőhegyhez tartozik, itt szedik a szőlőt az étteremben árult borokhoz. Minden megvan, amit egy ilyen helytől elvárnánk: a borzasztóan büdös, de barátságosan röfögő disznó, a tyúkokat kergető, állandóan sáros keverék kutya, a rasszista és homofób viccek kifogyhatatlan tárával rendelkező, de a maga egyszerű módján mégiscsak kedves ötvenes farmtulajdonos, a vékony, első ránézésre mogorva, de jobban megismerve igazán szeretetre méltó felesége, a munkában megedződött, agyontetovált, koszos fehér trikós férfiak, a rövidnadrágos, napsütéstől minden nap vörösre égett ír lányok, a bárányok a hegy aljában, és a fák alatt rothadó gyümölcsök mindenfelé a háznak csúfolt kis viskó körül. Imádom.

Úgy döntöttem, két hét mosogatás bőven elég lesz ahhoz, hogy jobban tudjam értékelni a jódolgomat. Szóval elküldtem a túlzásokkal teli, de még így is gyengécske önéletrajzomat egy matakanai borászat éttermének, akik pincért kerestek. Másnap felhívott Brian, hogy biztosan tudok-e kedvesen mosolyogni a bunkó vendégekre is, szeretem-e a bort, és mikor tudok kezdeni.

Az utolsó konyhalány-napomat egyébként kimondottan élveztem. Kivételesen nem volt zsúfolt az étterem, szóval kimentem sütni magamnak egy pizzát (a konyhán dolgozás előnye ugyanis, hogy ingyen eszel). Közben bejött egy rendelés, és mivel épp senki nem volt ott, úgy döntöttem, hogy pizzaséf leszek. Persze a tészta már előre el volt készítve, nekem csak be kellett tennem ...

Pár nappal ezelőtt jutottam csak el arra az érettségi szintre, amit a világ 18 évesen várt volna el tőlem. Nevezetesen, hogy felismerem a kihívások szépségét, a bennem rejlő potenciált, alkotás iránti vágyat, és azt a tényt, hogy a szüleim valószínűleg mégiscsak tudtak valamit, amikor erősködtek, hogy menjek egyetemre (vagy tanuljak ki egy olyan szakmát, amit nem lehet két nap alatt maximálisan elsajátítani).
Mert ha például mosogatásból élsz meg, bizony lesznek, akik lenéznek miatta. Na, Új-Zéland persze egy kedves kis mesesziget, ahol senki senkit nem akar megbántani, de azért mégiscsak a világ része. Az emberek néhány adat alapján véleményt alkotnak másokról, és akarva-akaratlanul is másképpen kezelik az alattuk és felettük ...

Az állandó sátorban alvás és a benzinpénz negyedelése ellenére is elég sokat költöttem az elmúlt egy hónapban. Nem mintha ebből egyetlen centet is megbántam volna - talán csak a kínai büfében véletlenül leadott nyers hal rendelésemet. De legalább már biztosan tudom, amit eddig csak sejtettem: a nyers hal nem finom. Lényeg a lényeg, hosszas „ígérd meg, hogy meglátogatsz Kaliforniában!”-ok és „ha Magyarországon jártok, bármikor alhattok a kanapémon!”-ok után elváltam kedvenc amerikai barátaimtól, és elkezdtem megint dolgozni.

Korábban arról írtam, hogy munkát találni milyen nehéz; most írok arról is, hogy munkát találni milyen könnyű.
Csak tudni kell, hogyan. Amikor ideértünk, nagyrészt csak internetes hirdetések ...

Mit lehet csinálni egy olyan fiú születésnapján, aki allergiás az alkoholra?
Heroinozni.
Vagy lasertagezni, szabadulós-játékos szobába menni, karaokezni, majd csokitortát enni az ágyban és a kedvenc  sorozatát nézni. Hosszas megfontolás után mi ez utóbbit választottuk.

Azt hiszem, a lasertag életem eddigi leges-legjobb programja volt - mondom mindezt teljes tudatában annak, hogy alig egy hónapja delfinekkel úsztam az óceánban.

Ezt követte az escape masters nevű szabadulós játék (bezárnak egy szobába, és egy órád van megfejteni az elrejtett kódokat, hogy megtaláld a kulcsot). Itt egy kedves nő fogadott minket, és megkérdezte, hogy honnan van a Tisza övtáskám (amit egyébként itt mindig mindenki kinevet, hiába magyarázom el újra és ...

Visszamentünk aludni a glowworm-erdős kempingünkbe, és éjszaka megint elmentünk kirándulni – azt hiszem, ez azon kevés dolgok egyike, amit ha a nyolcszázadik alkalommal nézel meg, éppen olyan elképesztő, mint elsőre. És amúgyis, más helyeken többszáz dollárokat is elkérnek ezért, ami nekünk a 10dolláros (zuhanyzós) kempingünkhöz tartozik, úgyhogy butaság lett volna nem kihasználni.
Másnap reggel aztán elmentünk megnézni a McLarens Fallst. Sok-sok szikla, sok-sok víz. A sziklák mintha napozásra lettek volna tervezve, a sok kis vízesés pedig boldogan csobog bele egy pici tóba. A pici tó meglepően mély – még ha a képen látható hídról ugrasz is bele (mert egy kedves arcú, izmos fiatalember csábos mosollyal megjegyzi, hogy elég bátornak ...

A valóságban minden más, mint a filmekben – gondoltam korábban, aztán elmentünk Hobbitonba. Annyiszor használtam már a csodaszép szót, és ennek szinonimáit, hogy most nem érzem elég kifejezőnek. Lényeg a lényeg, a Megye élőben is éppen olyan, mint a filmekben.

Eltekintve persze a rengeteg turistától. 15 percenként indul egy-egy újabb negyvenfős csoport, nagyjából másfél órát tartózkodhatsz a forgatás helyszínének területén, de végig a csoportoddal kell lenned, és az idegenvezető kedvesen, de határozottan rád szól, amint pár méterrel lemaradsz, mert kíváncsi vagy, hogy a nagy tök a kertben vajon igazi-e. Mielőtt felpakolnának a buszra és visszavinnének az autódhoz kapsz egy korsó sört is; attól függően, hogy milyen gyorsan ...

Átjöttünk az északi szigetre, mert miért is ne. Wellingtonban szálltunk le a kompról, ahol halálra untattam mindenkit a különböző utcákhoz kapcsolódó mindenféle emlékeimmel. Innentől kezdve aztán minden napot az autóban, minden éjszakát a sátorban töltöttünk, gyakran megszakítva egy-egy csodaszép hellyel, vagy nagyonkirály programmal. Maga az utazás része sem rossz; a kilátás szokás szerint mindenhol gyönyörű, és így, hogy van autónk, bármelyik kis vízesésnél, tónál, erdőnél, vagy érdekes fadarabnál megállhatunk körülnézni.

Régebben sokat sátoroztunk a családommal, és mindig nagyon szerettem. Most azonban kezdek rájönni, hogy eddig elég sok téves elképzelésem volt ezzel kapcsolatban – biztos voltam benne például, hogy ...

Nem indultunk el rögtön, az első két éjszakára letelepedtünk a tengerparton – egy hatalmas ponyva segítségével kész kis várost építettünk az autóból és a két sátorból, ahova paua vadászat után mindig visszatérhettünk megpihenni. Harmadnapon aztán összeszedtük magunkat, és nekiálltunk pakolni. Amíg hárman voltak, még csak-csak elfértek, de egy kis autóba bepakolni négy ember egész évre hozott ruháit, túrabakancsait, hálózsákjait, sátrait, kempingfelszerelését, fülbevaló-készeleteit, és mindenféle útközben felszedett limlomjait nem kis kihívás. A táskáinkon ülve, a lábainkat az ablakon kilógatva, éppen csak kilátva a csomagok közül, délutánra sikerült elindulnunk Nelsonba.

A következő három éjszakát egy volt ...

A még Hanmer Springsben megismert fantasztikus amerikai barátaimmal tegnapra terveztük a déli sziget körüli néhány hetes roadtripünk kezdetét, de kicsit megcsúsztak, úgyhogy csak ma délután tudunk elindulni. Én meg tegnap úgy döntöttem, hogy nem akarok fizetni a plusz egy napi szállásért, szóval bedobtam egy törölközőt és egy fogkefét a táskámba, kölcsönkértem Bentől egy leselejtezett biciklit, és elindultam a Mt Fyffe nevű szomszédos hegy tetejére. Úgy hallottam ugyanis, hogy ott van egy kis ház, nyolc ággyal, és ingyen lehet bennük aludni.

Azt nem gondoltam csak végig, hogy egy 15 kilométeres távolság hiába csak 15 kilométer, ha az egész út szinte függőlegesen hegynek felfelé megy, sehol nincs egy fa sem, ami megvédene a tűző ...